Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A zen képekről

SZOBAKATEDRA

A filozófia és irodalom kapcsolatát említve csak legyintés a válasz: erről nem lehet semmi újat mondani, még a magyar irodalomban is lehetetlen újabb összehasonlítási és értelmezési szempontok bevezetése, és a virtuális világok irodalomontológiai vonatkozásairól szólva is szerepet kap számos klasszikus (Platón, Arisztotelész vagy akár Nietzsche) a posztmodern filozófia mellett. A görög kultúrában elválaszthatatlan volt e kettő, a modernitásban is csak a formai azonosságuk szűnt meg, sőt maga az irodalomtudomány is állandó kölcsönhatásban van a filozófiával. Mészáros András írja: az irodalom és filozófia is olyan lehetséges (fiktív) világokat hoz létre, amelyek „érvényessége nem az aktuális világtól függ, hanem önmagában áll fenn” – ezért abszurd egy lehetséges világ koncepcióját cáfolni egy fiktív világ képével.

Ha konkretizáljuk az irodalom filozófiai érdeklődésének irányát, például a keleti hatásokra korlátozva azt, az amúgy kevésbé filozofikus alkat Kosztolányi jut eszünkbe – ám „keleti verseiben” is inkább a játéklehetőség dominált. Majd gondolunk Szabó Lőrinc szerepverseire, az univerzalitásában is a Keletnek (az általa hordozott archaikumnak) nagyobb figyelmet szemtelő Hamvas Bélára, vagy Weöres Sándor attitűdjére, aki az ősharmónia keresésében keletre ugyanúgy elbarangolt, mint a „kútba-néző” orpheuszi mitológiáig, ha kellett, saját mitológiát teremtett, annak filozófiájával együtt. A képzőművészetben is evidensnek tűnő az összefüggés, ha a középkori liturgia keretezte ábrázolásokra, a reneszánsz, majd a klasszicista és naturalista képekre utalunk, de a 19. század végén már itt is kifejtette hatását a Kelet, a posztimpresszionista és szecessziós műveken. (Különleges a keleti kép és szöveg viszonya, mert a szöveges kifejezés – az, amit mond vagy gondol az alkotó – egyúttal kép is.)

Most jártam a debreceni absztrakt festőművész, Uzonyi Ferenc A zen világa című tárlatán. A címet látva kicsit megijedtem – ám a zennel nem fér össze a kétségbeesés, a kettő ellentéte egymásnak. (Talán a 19 század végi, a schopenhaueri pesszimizmussal áthatott „fin du siècle” ellenpontjaként hatolt be a nyugati ember világába is a Kelet.) Mint vallás – nem a tételes tan, hanem a hagyomány – távol áll tőlem, azonban mint filozófia, már sokkal közelebb. Távol és közel, kívül és belül, fent és lent. Mivel Weöres Sándor még közelebb áll hozzám, A teljesség felé című prózai vázlatok gyűjteményéből jutott eszembe a Szembefordított tükrök: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Ez a bölcsesség szerepel az általános iskolai irodalmi anyagban, tehát egy tízéves gyerek is megértheti, hogy nem a föld vagy az ég a fontos, hanem az út – és ez elvárható egy fölnőtt gyerektől is (ahogy Saint-Exupéry mondaná). Az „út” ugyan a kínai tao, lágyságával és szelídségével, de a zennel szorosan rokon, a teljesség vágyával, s ugyanúgy beletartozik a takarítás (kívül és belül), mint a meditáció (ima), ami az elmúlóból megszentelt időt, ünnepi jelenlétet alkot, a megélt pillanat örömét. Ezt most absztrakt képeken, illetve jellemzően a körmotívummal dolgozó grafikai gesztusokon követjük nyomon.

Mikor az egyetemi hallgatóknak a „nyitott mű” természetéről, az értelmezés, a befogadói újraalkotás módjairól beszélek, meg szoktam mutatni Uzonyi egy-egy absztraktját. A képnek nincs címe, a nézőnek jut a befejezés feladata a címadással és az értelmezéssel. A befejezés a magáévá tétel, a szellemi birtoklás, de nem is birtoklás, hanem a képhez való kapcsolódási pont megtalálása. A reláció megléte nélkül önmagában nem értelmezhető a mű – akár a kvantumfizikában egy foton vagy egy elektron.

A művész absztrahál, leszűr valamilyen lényeget saját valóságából, és a néző visszaalkotja ezt az absztrakciót az ő saját valóságába. A festőnek fogalma sincs róla, milyen további életei (lehetséges virtuális folytatásai) lesznek képének, s talán ő is csak később fogja megérteni azt a valóságot, amitől az alkotás közben elvonatkoztatott, hogy orpheuszi játékát a belső (és vele a legmélyebb fölső) lényeg keresésében élje meg. Akár Weöres (aki Hermann Hesse vagy Eckhart Tolle mellett Uzonyi kedves olvasmányai közé tartozik) – noha az alakváltoztató próteuszi játék is jellemző rá. Tekinthetnénk az absztrakt műveket is próteuszi játéknak, ám úgy vélem, mégis orpheuszi lényegkeresésről van szó, arról, hogy „Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”

Folyton föltesszük magunknak a kérdést: „Ki vagyok én?”, de a válaszunk mindig az, hogy „Nem tudom” – ennek ellenére szüntelenül kérdeznünk kell, mert nem pusztán az átjáróban állunk, hanem mi vagyunk az átjáró, ha már úgyis bennünk van a létra. A zen filozófiáját (az illúzióktól és kényszerektől való megszabadulást) kifejező, többnyire talányos történeteket kóanoknak nevezzük. Hadd idézzem az egyik legrövidebbet: „A vérbeli utazónak nincsen poggyásza – mondta a mester.” Aztán egy kicsit hosszabbat: „Milyen valamitől létezik a semmi? – kérdezte egy szerzetes. – Addig kell hámozni egyik réteget a másik után, amíg semmi nem marad – mondta Hsziang-jen.”

S rekonstruáltam egyet, ami a fenti kiállításhoz konkrétabban társul. „A mester azt mondta a szerzeteseknek, hogy rajzolják le egy körben a létezést. Az első homokba rajzolt egy ággal, de a mester egy vödör vizet loccsantott rá, ami elmosta a kört. A másik hegyes karóval véste a kemény földbe a maga körét, beállt középre, de a mester a hajánál fogva kipenderítette onnan. A harmadik odament a tóhoz, és beledobott egy követ a vízbe. A mester is beledobta az övét, és a két vízgyűrű összeért. A szerzetesek megkérdezték, hogy akkor milyen az igazi anyag és forma. A mester nem szólt semmit, csak az ujjával rajzolt a levegőbe egy kört.”

A szerző irodalomtörténész