A hősök nem éhesek
ĀA Láthatatlanok című, távolról sem hibátlan alkotás most itt, a MOM-béli vetítésen mindenesetre több, igencsak megszívlelendő evidencia belátására készteti az embert
ĀA Láthatatlanok című, távolról sem hibátlan alkotás most itt, a MOM-béli vetítésen mindenesetre több, igencsak megszívlelendő evidencia belátására készteti az embert
ĀLengyel Nagy Anna még a hetvenes évek végén indított (tíz év múlva kötetben is megjelent), anno egykori kritikámban is méltatott rádiós beszélgetéssorozatának címe jutott eszembe egy ma 57 éves pályatárs, Jezsó Ákos írásait olvasgatva
ĀEl-elnézegetem azt a képet. Valamikor a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenesek legelején készült, még Szegeden
ĀA „fóbia” szó elsődleges jelentéséről azt írja az idegen szavak szótára, hogy az „beteges félelem, iszony, irtózás valamitől (a kényszerképzetek egyik fajtája)”
ĀHa hisszük, ha nem, nevezetes évfordulóhoz érkeztünk: néhány napja volt kereken háromnegyed évszázada, hogy jobblétre szenderült bizonyos Alphonse Gabriel Capone, minden idők leghatalmasabb maffiafőnöke, Chicago korlátlan ura, úgy is mint Al Capone
ĀA szegedi konzervgyár, népies nevén a Lecsó egykoron nyaranta, évről évre nagy városi ifitalálkozóvá lépett elő
ĀA múlt héten a két ünnep közötti néhány nap a találkozások ideje volt. Gyakran még jóval karácsony előtt megbeszélt időpontok és helyszínek, aktuális és halaszthatatlan intéznivalók vagy éppen addig kivitelezhetetlen alkalmak
ĀEgyik réges-régi karácsonyra irodalom- és könyvrajongó keresztanyámtól Verne A makacs Keraban című könyvét kaptam meg, s a keményfejű őskonzervatív török úr egész lénye, habitusa, valója, bevallom, szinte azonnal meghódított
Ā„Varsóval megszakadt a telefon-összeköttetés”, mondta a rádió. Dermedten kezdtem figyelni a szenvtelen hangra, de elég kevés konkrétumot közölt: „az éjjel a lengyel hadsereg egységei… a televíziót is… egyes hírek szerint…”
ĀA ma körünkben tenyésző Gerébekkel kétségtelenül nincs könnyű dolgunk. Az még nem elég, ha jól odafigyelvén, kellő időben szimatot fogunk és megérezzük rajtuk mindazt, ami később rendre be is bizonyosodik
ĀAz a november mintha még mindezzel együtt is a világon mindent megbénított volna. Beszéltek (inkább csak suttogtak, az akkori divat szerint) a felnőttek is
Ā„Emberi-emberfeletti cselekedetei nélkül nem ilyen lett volna a világ”
ĀAki nem beszél németül, 2015–2016 körül az is megtanulta egy német tőmondat, a „Wir schaffen das” jelentését: megcsináljuk
ĀÍgy október utolsó napjaiban eszünkbe kéne hogy jusson egy ember. Aki a legkiválóbbak egyike volt az 1956 utáni magyar életben
ĀLopni nem csak privatizáció címén vagy úgynevezett békeszerződések alkalmával lehet
ĀA Wembley stadiont – még a régit, az átépítés előttit – 1975 tavaszán pillantottam meg, vagy két-háromszáz méter távolságból
ĀA fejdelem szülőhelye, nem túlzás kijelenteni: szemet-szívet gyönyörködtetően szépséges lett
ĀA mellébeszélésnek, a jól neveltnek, intellektuálisnak tűnő hablatyolásnak, a több mint sokértelmű finomkodásnak legyen vége
ĀKülönös, mondhatni rendkívüli írást olvastam nemrég, még a mai világban is szenzációszámba menőt
ĀHárom város, három sorsváltozat, három históriaszelet. Mintha három világrészen járt volna az ember. És mégis…
ĀNemrégiben kaptam a hírt: a Szerbiához került Délvidéken lecserélték a régi, többnyelvű helységnév- és egyéb közlekedési táblákat, helyükre nagyrészt kizárólag szerb nyelvű, ezen beül is cirill írásmóddal készült feliratok kerültek
ĀSzeptember 8-a, talán újra megszokjuk egyszer, Kisasszony (Kisboldogasszony) napja. Azt írja róla a mindentudó lexikon, ez az augusztus 15-ei Nagyboldogasszonyt követő periódus zárónapja, Magyarországon kedvelt búcsúnap
ĀHarminckét esztendő kényszerű távolléte után így hazatérni több mint diadalmenet, több mint dacos–nagyszerű győzelem az emberi gonoszság fölött
ĀMagányos férfiú üldögél 1921. augusztus 28-án délelőtt a soproni Pannónia szálló – máig nagyjából ugyanolyan képet mutató – teraszán
ĀPaul McCartney-t 1972-ben nemcsak világhírességként és nagy zenészként, de ex-Beatle-ként is számon tartották
ĀNem is tudom, mikor kezdődött. Talán már tavasszal, amikor mind sűrűbben jöttek hírek „atrocitásokról” (magyarán: összetűzésekről, összecsapásokról) a krajinákban, vagyis a szerb–horvát végvidékeken – Kninből, Borovóból, Pakracból