További kérdések

Legutóbbi rövid írásom, elmélkedésem, mely vasárnap Kérdések – válaszok nélkül címmel jelent meg, meglepően sok reakciót váltott ki az olvasókból. Kivált a cikk azon része, melyben Bogár László Hol vagyon a vagyon? című könyvéről esett szó, mégpedig azért, mert sok olvasó máig nehezményezi azt, hogy az úgynevezett rendszerváltás idején „nyomtalanul” eltűnt nemzeti vagyonról mindenki hallgat, mint csuka a hálóban. Többen ugyanakkor felhívták a figyelmemet arra, hogy ezekben a napokban egy Tóth Máté nevű energiajogász tartott előadást erről a máig „titkos” témáról, azaz arról, hogy a rendszerváltás első húsz esztendeje mennyibe került társadalmunknak. Nosza megtekintettem az energiajogász lenyűgöző előadását, mely lényegében arról szólt, hogyan tették tönkre hazánkat az úgynevezett globalisták. Az előadásában az is elhangzott, hogy a volt szocialista országok egyikében sem volt ilyen mértékű szabad rablás, mint Magyarországon. Brávó! Mondhatnánk, ha volna kedvünk viccelődni, hogy végre valamiben elsők vagyunk, csak éppen nincs kedvünk viccelődni. Hiszen a fékevesztett nagy európai demokráciában ennyi esztendő után sem sikerült megtudnunk, hogy miképpen is sikerült ellopni a nemzeti vagyonunkat.

Szögezzük le, szomorú, hogy harminc esztendő múltán még mindig keressük a választ (csak az valahogy nem akar megjönni) arra, mennyibe került a társadalmunknak a rendszerváltásnak nevezett szabad rablás, mely nem pusztán a gazdasági élet területein „tarolt”, hanem a szellemi, kulturális terület „ellopása” ügyével kapcsolatban sem történt meg a tisztánlátás szorgalmazása, magyarán annak felderítése, hogy kik és hogyan, továbbá kiknek a segítségével tarolták le, s próbálják mindmáig letarolni a kulturális és gazdasági élet számos területét. Mily furcsa egybeesés, hogy éppen mostanában kezdenek tisztázódni (legalábbis reméljük), hogy kik azon akcióknak az elindítói, eredői, melyeknek célja az volt – és nyilván még mindig az – hogy a balliberális kultúrát, beleértve az újságírást külföldi forrásokból támogassák, magyarán gátlástalanul beleavatkozzanak országunk belügyeibe.

A fentebb emlegetett Tóth Máté arról is beszélt előadásában, hogy nyugatról diktáltak nekünk – ezt ma is rendre megkísérlik –, energiai nagyvállalatokat próbáltak „lenyúlni”, ebből is következően talicskákon tolták ki a pénzt Magyarországról. Nos, ezeket az akciókat kellene végre tisztán és pontosan a nyilvánosság elé tárni, hogy tisztábban lássuk a mögöttünk hagyott harminc évet. Mindenesetre ma már a kicsit is tájékozott emberek tudják, hogy az úgynevezett rendszerváltás után Magyarországról nem mi döntöttünk, hanem nyugatról diktáltak. Ennek mikéntje is egy felderítendő téma, mint az a sokak szerint cáfolhatatlan megállapítás is, hogy akkoriban talicskával tolták ki a pénzt kicsiny országunkból. Jó volna ezen „jelenségekről” tisztázó megbeszéléseket, tényeket tartalmazó bizonyítékokat előtárni, persze csak akkor, ha a múltat nem akarjuk végképp eltörölni. Márpedig a múlt tisztázása „megbékéléstörténet” is lehetne, feltéve, ha valaki még hisz a dolgok tisztázásának a fontosságában.

Van persze itt sok más tisztázandó ügy is! Az utóbbi pár évünk az Európai Unió uraival vívott csatározásaink cseppet sem megnyugtató eredményeiről szóltak és szólnak mindmáig. Küzdünk a szuverenitásunkért, jószerével a belépésünktől fogva, de lássuk be, hogy „nyögvenyelős” ez a küzdelem. Mert nagyon nehéz lenne eltagadni, hogy szinte a kezdetek óta boszorkányüldözés folyik hazánk ellen. Hiába no, középen vagyunk, földrajzilag az áldott Kárpár-medencében, s ez bizony préda. A „közepet” elfoglalni területileg és eszmeileg is fontos dolog. Rég tudott igazság, avagy tény ez, mind a földrajzban, mind a filozófiában. Egyebek közt ezért is van fenekedés hazánk ellen, s nem tegnap kezdődött. Jól látta ezt több mint tíz esztendővel ezelőtt bizonyos Luca Volonte, az Európai Néppárt parlamenti frakciójának tagja, akitől őrzök egy nyilatkozatot. A politikus 2013-ban, amikor már régóta állandó támadások alatt álltunk a magasságos Európai Unióban, s akkor éppen az új magyar alkotmányunkat szidalmazták, azt találta nyilatkozni, hogy „a magyar alkotmányra büszke lehet Európa, mert belevették a keresztény hagyományokat, és az emberi méltóságot, és a családot, mint az alkotmány alapját. Bátor tett, amely az egész európai kontinens számára követendő példa lehet. Európa vagy elismeri a magyarok bátorságát és saját útját, vagy azt akarja, hogy a relativista radikálisokat ismerjék el. Ez a probléma lényege.” Eddig az idézet, s hogy a bennünket dicsérő olasz emberrel mi történt, mit kapott azért, mert a magyarokat dicsérte, azt nem tudom, legfeljebb csak sejtem. Mindenesetre már akkor, persze még annál régebben is megmutatta torz vigyorát az Európai Unió minden normális embernek. Hogy miért tűrtük, s miért tűrjük még mind a mai napig, arra nem találtam meg az őszinte választ, sajnos.

Kérdéseink tehát – legalábbis szerintem – a világ, s benne elsősorban Európa tevékenységét, filozófiáját illetően egyre csak szaporodnak. Háború van most a nagyvilágban, több helyen is, így életünk folyásáról, a jövőről, a jövőnkről nem sok szó esik. Kit érdekel ebben a világ-katyvaszban mostanság az emberi méltóság? Ki tud és ki akar válaszolni arra, mit hoz a jövőnk? Lehet-e harcolni, s ha lehet, akkor hogyan a globalista hálózat ellen? Ki lehet-e kényszeríteni a választ számos olyan kérdésre, mely ebben a rövidke cikkben is felmerült? Vissza tudjuk-e szerezni a normalitást az élet számos, elrontott területét illetően? Lesz-e, aki válaszol? Számtalan kérdés feszít tehát bennünket a világ, s benne Magyarország helyzetét illetően. S azt is tudjuk, hogy sok a teendő. És azt is tudjuk, hogy ha nem kapunk választ kérdéseinkre, akkor nem teszünk mást, mint azt, amit Illyés Gyula Bartók című versében megfogalmazott, idézem: „S jogunk van / – hisz halandók s életadók vagyunk – / mindazzal szembenézni, / mit elkerülni úgysem tudhatunk. / Mert növeli, ki elfödi a bajt. / Lehetett, de már nem lehet, / hogy befogott füllel és eltakart / szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg / s majd szidjanak: nem segítettetek!”

Érti, aki akarja.

A szerző újságíró