A nagycsalád védendő kincs

Egy nagy családi találkozó apropóján gondolkodtunk el a „nagycsaládról”: mit adott nekünk a szerteágazó, népes családunk? Hatan vagyunk testvérek, négyen szinte évenként, egymás után születtünk – az úgynevezett Ratkó-korszakban. Sokszor elmondtam, hogy semmi közünk Ratkó Annához, a rossz emlékű Rákosi-korszak szövőnőből lett népjóléti, majd egészségügyi miniszteréhez. Mi négyen a szüleink szerelmének a gyümölcsei vagyunk, majd egy évtized múlva született még két kistestvérünk – az utcabeliek csodálkozó, hogy ne mondjam rosszalló pillantásai közepette. A legfiatalabb közülünk 62, a legidősebb 77 éves. Édesanyánk halála után szétszéledt a család: volt, aki Ausztriában él, voltak, akik Amerikáig mentek. Ezért ritka ünnep, hogy együtt vagyunk mind a hatan. Ráadásul futunk ki az időből, ezért fontos minden ilyen alkalom.

Tudjátok, hogy a tölgyfából készült kopjafák meddig maradnak meg? Él Rákospalotán egy kopjafa-készítő mester, aki azt mondta nekem, hogy 50 évig, éppen addig, ameddig tart az emlékezet. Ez két generáció ideje: a gyerekeké és az unokáké. Ezek szerint azután már elkopik nemcsak a tölgyből készült kopjafa, de az emlékezés is. Ez sajnos így van, akárhányszor kimegyünk a temetőbe, mit látunk? Siralmasan néz ki, elhanyagolt, düledező sírok, felveri a temetőt a gaz, az invazív növényzet. Látszik, hogy nagyon rövid az emlékezet, a magyar társadalom szétesettségének a látleletei a temetőink. Mi viszont gyakran – nemcsak halottak napján, de a szüleink születésnapján is, meg anyák napján kimegyünk a temetőbe. Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink, unokáink is jöjjenek velünk. Átadjuk nekik a sírok gondozásának feladatait, történeteket mesélünk a szülőkről, nagyszülőkről. Együtt imádkozunk értük. Élő emlékezetet építünk visszafelé immár több mint egy évszázadra szólóan, előrefelé pedig az unokáink életébe nyúlik mindez. Ameddig látunk, az további egy évszázad lehet… Többszörösen meghaladva a kopjafák élettartamát.

A nagy családi találkozón megállapítottuk, hogy mind itt vagyunk, élünk, találkozunk, emlékezünk, terveink vannak, egyre terebélyesebb a családfa, gyerekek, unokák, házastársak sorjáznak, újabb és újabb ága van a családunknak. Szépen benne vagyunk a korban, de fiatalon tartanak bennünket a gyermekeink, unokáink. Össze se tudtam hirtelen számolni, hányan vannak: 15 gyermekig és csaknem 50 unokáig jutottam. A mostani testvértalálkozón a legnagyobb létszám talán 35 fő lesz, de tudunk mindenkiről. Akik itt voltunk, sokakat hordozunk, „sokan vannak” bennünk.

Vasadi Péter így ír erről a Sokan vagyok című esszégyűjteményében: „Sokan vagyok, mert sokan, igen sokan vannak bennem, szinte másodpercenként érkezik, bukkan föl valaki (bent, belül), akár szerves egységben, az életével, vagy csak egy hosszan (örökké) tartó villanásával, szavával, művével, énekével, érintésével, számolhatatlan szemű ember-hálóban – s ez az életem.” Ilyen a mi életünk is: villanások, szavak, arcok bukkannak föl…

A nappalink falain három tabló van: az egyiken az én családom ága-boga, a másikon a feleségem családja látható (a feleségem édesanyjának hét testvére volt), a harmadikon a mi kettőnk történetének kezdete néhány képen. És mindannyiunknak megvannak a hasonló tablói, képei, fényképgyűjteményei. Jó ezeket elővenni, mutatni a gyerekeknek, unokáknak: kik vannak a képeken, milyen rokoni kapcsolatban? A nagy találkozón alkalom nyílt képcserékre is…

Egy ilyen testvértalálkozón – ahol mi hatan vagyunk és a hozzánk tartozók egy része – feltehetjük a kérdést: mit jelent, mit adott számunkra a tágas nagycsalád? Először is: a család olyan, mint az anyaföld, olyan, mint egy nagy kert, tele fákkal, virágokkal. Úgy látjuk, hogy minél nagyobb a család, annál termőbb az anyaföld, tele humusszal, jótékony táplálékkal a növények számára. Most, hogy erre a napra kicsinosítottuk a kertünket, végig erre, családunk „anyaföldjére” gondoltunk, amikor az éppen teljes pompájában virító „virágsztárokat” vettük számba, vagy nyírtuk a füvet, gyomláltunk, takarítottuk a teraszt, az utcát.

Előkészítettük a helyeket, ahol együtt ehetünk, beszélgethetünk, a gyerekek játszhatnak. Az egyik füves teret kineveztük „felhőnéző rétnek”, a másikat „bukfencmezőnek”, a diófát kineveztük „hintafának”, az éppen teljes pompájában virágzó lilaakácot „illatfürdőnek”… A kertvetélkedőn nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is gyermeki örömmel vettek részt – persze a kicsik győztek! A fő étel szabad tűzön, bográcsban készült, de mindenki hozott valami finomat – roskadozott az asztal (minden család vitt haza a maradékból, néhány napig kitartott az étel…).

A nagycsalád olyan, mint a megélt történelem, összegabalyodott egyéni sorsokkal, amelyek reflektálnak egymásra. Üzennek az ősök, mi is beszélünk hozzájuk. Mindenki felépítette a maga „kisvilágát”, egyéni sorsát. Egyik sem jobb, sikeresebb a másiknál, egészen egyszerűen „életek”, a mi életeink ezek. Egy ilyen találkozón, amikor egymás társaságát élvezzük, örülünk egymásnak, nem kell semmit se mondani, ismerjük egymást, vagy legalábbis úgy véljük, hogy ismerjük. Mert minden élet – bármennyit is ismerünk belőle – valójában mélységes titok marad. Ezeket a titkokat is beleadtuk ebbe a napba, lehet, hogy csak nonverbális jelekkel, ettől vált még izgalmasabbá az együttlét. Az egyéni titkok nem mind váltak közössé, de tiszteletet parancsoltak mindannyiunk számára. Átéreztük, beláttuk, hogy szeretett, a látható valóságon túl nem távolságtartó titkok is vagyunk egymásnak, ettől szép mindez!

A nagycsalád történetek, élmények, találkozások sokasága. Elhatároztuk, hogy összegyűjtjük ezeket, hogy ne merüljenek el véglegesen, hogy továbbadhatók legyenek. És vannak megrögzült mondatok is, valahogy családi „szállóigék”. Itt van például az, hogy nem parancsolunk rá a gyerekünkre, hogy márpedig mindent meg kell enni, ami a tányérodon van, hanem azt mondjuk, hogy „ezért Kínában leszáll egy repülő!” – és már ki is mutatunk a kert gyepére, ahová hamarosan le fog szállni a kínai repülőgép… Már az unokáink is fújják ezeket a mondatokat. Így, ezekből az olykor csak szilánkokból épülhet fel a „családi mitológia”. Ezeket is hordozzuk, építjük egymásban.

A terebélyes család az életünk kiterjesztése horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Szervesen beleágyazódunk egy nagyobb egységbe, van egyfajta saját identitásunk, elsőre kicsit zártnak gondolhatnak minket az új családtagok, akiknek a velünk való ismerkedés néha nem lehet könnyű. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy identitásépítők vagyunk, és ilyesformán befogadók, magunkhoz szeretnénk vonzani az érkezőket, a hozzánk tartozóvá válás folyamatában a kölcsönösség jegyében.

Minden nagycsalád tettekre váltott hit. Szüleinknek mélységes hitre volt szükségük ahhoz, hogy hat gyermeket vállaljanak, de ez nem is jó szó: vállalás helyett a gyermekeikben, bennünk az ajándék, az elfogadás, a szeretés a jobb kifejezések. Ugyancsak Vasadi Péter írja a hitről, hogy az „Ember hite valaki (…) A hit élet, iszonyú, édes, belső s külső testi-lelki burkolat, koronázási palást. Akarás nélkül mégis nagyon el tud fáradni s fárasztani. Akarással könnyű madárrepülés – nyílzáporban.” Szüleink hittel „akartak” minket. Megélték, és mi is megéltük velük együtt a „madárrepülést és a nyílzáport is”. Ma ez a hit, a gyermek ajándékként akarása hiányzik, ezért sorvad, fogy a magyarság.

A nagycsaládok sajátos jelek – a távlatos megmaradás jelei – abban a társadalomban, ahol nemcsak az idősek, de már a fiatalok is magányosak. Ahol a településeink zsugorodnak, emiatt a „nemépítés”, a visszabontás lenne a fejlesztéspolitika. Amikor a népesség riasztóan fogy, akkor a nagycsalád ritka, különösen védendő kincs, különleges érték. De nem műemlék, amit csak csodálni lehet, hanem egy élő, organikus valóság kell legyen, amely most is növekszik, most is jönnek új hozzánk tartozók, most is születnek új történetek, új mondások. Most is erősödik a kohéziónk, még ha nincsenek is jelen mindazok, akik hozzánk tartoznak, akiket hordozunk a „megszámolhatatlan szemű ember-hálóban”, ami megtart minket, ahogyan ez a testvértalálkozó is biztonságot adó hálót terített mindannyiunk alá. És nemcsak egy napra…

A szerző építész, címzetes egyetemi docens