Talált! – Szabó Lőrinc első verseskötetének címe ez, és noha a 125. születésnapi írásaimban mellőztem, mert az „igazi” Szabó Lőrinc csak tíz év múlva, a Te meg a világ (1932)-kötet verseivel áll elénk, amelyet a Különbékével és a Tücsökzenével teljesít ki, a Föld napja miatt mégis elővettem.
Tagadhatatlan, hogy rendhagyó panteizmusa innen, a Föld, erdő, isten verseitől indul, amely hamarosan át is alakul. Célja nem a teremtett természet kiváltotta áhítat rögzítése, s nem a természetben megnyilvánuló teremtő csodálatának kifejezése, hanem a természettel, a növényekkel és állatokkal (s az élettelen tárgyakkal és természeti jelenségekkel) való eggyé válás, az átalakulás lehetőségeinek és folyamatának a megfigyelése. A természetisten helyét a tudatisten veszi át – Szabó Lőrincnél csak ritkán fedezzük föl a keresztyén gondolkodás nyomait, inkább az univerzalizmus (s a keleti világkép) az érett költői rétegeinek kötőanyaga.
A Vers és valóság lapjain a Föld, erdő, isten verseiről is leírta megjegyzéseit. A halál csíráival… című, XXIV. darab apropóján például ezt: „Panteizmus és a tudat vergődése: mindenféle emlékezések könyvekre, tájakra és szellemi hatásokra, amelyek értek, miközben a Reviczky u. 7. III. emeletén Babits mellett gazdag és tétlen kételkedés hangulatában úsztam…” S már itt az öntudatra ébredés gyötrelme kínozza: „Ha állat volnék, hegyek és mezők / s a perc kóbor fia, / […] még csak nem is / sejtve, hogy mily gyönyörű a világ, / […] s nem érezném, hogy milyen nyomorult / a legnagyobb élet is.” (A második verset, a Reggel címűt is a „panteista életélvezet” kifejezéssel jellemezte; a Hajnali himnusz „panteista rajongás”, „panteisztikus egybeolvadás a természettel” – és egy nővel; de az újabb kötet Isten című versét is „panteista fantazmagóriának” érezte.)
A következő versről ezt olvassuk: „A valósághoz közeledni nem mertem, szellemileg, képzeletben éltem át és fogalmaztam meg mindent, minden félelmet, a halált is. Görögös stilizáció és freudi nyomok.” – Aztán „szellemileg, képzeletben” alakította belsővé a külső valóságot, hozott létre egy új, saját valóságot, ahol a halál természetes, a félelem megszűnik; mindegy, hogy a világ gyönyörű-e vagy nyomorult, mert az élet átalakul létezéssé, mert az idő nem elfolyó, hanem álló, örök ünnep.
Babitsot említette jegyzetében, a kötet reflexiójának bevezetőjében is többször olvasható első mesterének a neve. A Föld, erdő, isten verseit akkor írta, mikor Babitsnál lakott, de „Babits befolyása nem látszik bennük, mert a rímtelen jambikus forma eltakarja”. A kötet verseiből tizenkettő egyszerre jelent meg a Nyugatban (1921-ben), Dunántúli idillek címmel (később szerencsésebbnek vélte volna, ha a kötet is ezt a címet kapja). Előtte már ismertek voltak fordításai, de a költő ezekkel a versekkel toppant a második nemzedékbe: „Sokan azt hitték, öreg ember vagyok” – írta. S Babits közölt kritikát a kötetről, „látta az érést és az éretlenséget, és megvilágította”. (Szabó Lőrinc az előtte írt zsengéit csak 1955 nyarán semmisítette meg – szerinte a több mint félszáz verse használhatatlan volt: „Örülök, hogy mintegy 40 évvel a születésük után volt erőm egyszerűen kiirtani őket a világból. Most még az ellen is tiltakoznék, hogy a Föld, erdő, isten című könyv eredeti szövegét új kiadásban megismételjék. Csak valami nagy, későbbi, tudományos kiadás jegyzeteiben szabad megismételni őket, éppúgy, mint még további három verseskötetem eredeti szöveganyagát.”)
Babits a Nyugat 1923. évi 6. számában Egy új költő címmel írt a Föld, erdő, isten-kötetről. Miként Arany, úgy Ady után is csöndnek kell lenni, hogy „a magyar parnaszust” az új csapat verje föl – és az új csapatba tartozik Szabó Lőrinc. Azt adja, amit a korosztálytól legkevésbé várnánk: „tanulmányt, művészetet, világirodalmi kultúrába való kapcsolódást, higgadt fölényt és szabadságot az aktuális világnézetekkel és irányokkal szemben”. Alig akad az övénél higgadtabb líra, el sem hinnénk, hogy ifjú költő jelentkezett: „ész és tapasztalás látszanak szólni verseiből”. Nem a szenvedély, hanem a nyugodt és bölcs kiábrándulás hangjai – letisztult könyv, rejtett fiatalsággal.
A Babits által megismert Szabó Lőrinc virtuózként kezdte (a formai nehézségek fölötti hatalomért, a különösségekért rajongott), később a műfordítás feladataival birkózott – főleg a Shakespeare-szonettekkel aratott sikert, „egyszersmind korán meghozták fiatal művészetének a fegyelmet, a szigorú iskolát”. A külső virtuozitás ürességet más „bravúrokra” cserélte: „hangosság nélküli, gyakran szinte a prózához közel álló szavakkal” fejezni ki a belső formák tisztaságát. Nem akarta mindenáron az eredetiséget és modernséget, így jutott el a latin és a görög irodalomig, „melynek nyugodt racionalizmusa s belső formáinak tökéletessége eszes és törekvő tanulmánya megismertette őt a művészi hagyomány és példák értékével”.
Mindez megfelelt lényének, hogy költeményei „inkább valami intellektuális szépérzékhez” szóljanak, s bennük a belső forma „tudatos geometriája” gyönyörködtet. Az értelem nem „alázatos inas”, hanem vezérlő erő, „szín, zene, érzelem, erősen kontrolálva csak az értelem által kirendelt helyet kaphatja”. Legmélyebb hangjait mégis akkor adja, amikor „a tudatosságot elfogja a tudattalan nosztalgiája: erdő, rét, egyszerű érzések, vad természet nosztalgiája, melankolikus vággyal sóhajt feléje”. – A tudatosság mellett a tudattalan nosztalgiája: ez lett aztán költészetének egymást feszítő, egyúttal szintetizáló ereje.
A Föld, erdő isten utolsó verse a Párbeszéd. – Erről ezt írta: „Dialektikus ellentéteim egyik első összefogási kísérlete keresztény hangnemben. Reménykedő vers!” Ez vezet hát a „dialektikus ellentétek” szintéziseként létrejött sorozataihoz, a térben és időben párhuzamos vagy több formában egyszerre létezés, az önmagát a világban, a világot önmagában keresés, a folyton alakulás és az állandóság viszonyának faggatásához. Végeredményt nem azért nem kaptunk, mert 57 évesen meghalt – de azért nem, mert a keresés szüntelen. A cél maga az út. S így a maga módján mindegyik vers jelképezi a célt is.
„Reménykedő” versnek nevezte költője a Párbeszédet (az Atya és a fiú között, amelyben a „fiú” nem az „Isten fia”, hanem a mindennapi ember, s a szavaival beszélő költő). Fél a fiú – vigasztal az Atya. Bármely kiemelés hiányossá tenné a verset, ezért üzenetként álljon itt mindhárom szaka. „Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! / fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… / Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, / te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is. // Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, / és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… / Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, / s karommal égig emeled azt a kardot. // Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, / mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… // Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád / téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!”
A szerző irodalomtörténész