Egész Európában demográfiai vészhelyzet van. A fejlett országokban alacsony a termékenység és csökken a születési arányszám. Ezekben az országokban a népesség öregszik, a falvak elnéptelenednek és a munkaerőhiány általános. A modernizációnak és a haladásnak egy olyan mély rendszerszintű problémájával állunk szembe, amelyet csak napjainkban kezdünk felismerni.
Ezt a demográfiai válságot Nyugat-Európa a tömeges bevándorlással próbálja kezelni, aminek a következménye talán még a demográfiai válságnál is rosszabb migrációs válság. Magyarország – összhangban a kelet-ázsiai országokkal – elutasítja a tömeges bevándorlást. Hazánkban a hangsúly a probléma belső, önerőből történő megoldására, vagyis a születési számok növelésére került.
Magyarországon 2023-ban 85 ezer gyerek született, a termékenység 1,5 gyerek/nő, a szülőképeskorú (15-49 éves) nők száma 38 ezer fővel csökkent, a természetes népességfogyás 43 ezer fő, míg a nettó pozitív migráció (bevándorlás) 27 ezer fő, az öregedési index pedig 140 százalék. Ha évente 128 ezer gyerek születne, a népesség nem csökkenne és a társadalom nem öregedne. Ez, ceteris paribus, 2,26 gyerek/nő termékenység értéknél valósulna meg. Tehát a születések számának 47 százalékos, míg a termékenységi rátának 50 százalékos emelkedésére lenne szükség. Ez jelentős emelkedést jelent, ami átfogó társadalmi, gazdasági és családpolitikai intézkedéseket igényel. Ráadásul 2021-óta romlanak a demográfiai mutatók: 2024 szeptemberéig 1,39-re csökkent a termékenység és 10 százalékkal kevesebb a születés. Mindezek világosan mutatják, hogy a jelenlegi családtámogatási rendszer önmagában már nem elegendő, sőt egy radikális pronatalista fordulatra van szükség.
Ezért nem várhatunk a nyugati országok megoldási javaslataira, akik a népességpótló bevándorlásra támaszkodva magát a termékenységi válságot is tagadják. Nem várhatunk a hatalmas méretű kelet-ázsiai országokra sem, akiknek a fennmaradását a népességcsökkenés még nem fenyegeti. S persze nem várhatunk más kelet-európai országokra sem, akiknek sem elég pénzük, sem elég bátorságuk ahhoz, hogy szakítsanak a nyugati sémákkal. Így Magyarországnak elsőként és egyedül kell szembenézni a termékenységi válsággal, különben nem kerülheti el a gyorsuló ütemű népességfogyást.
A Magyar Hírlap demográfiai cikksorozatában sok szó esett a főállású szülőség intézményéről, amelytől sokan várják a demográfiai fordulatot. E publicisztika célja, hogy a korábbi cikket kiegészítve megvilágítsa ennek a lehetőségnek néhány sarokszámát.
A közbeszéd a gyermeknevelési támogatásban (GYET-ben) alanyi jogon részesülő, legalább három gyerekes anyákat nevezi főállású anyáknak, akik havonta 28 eFt kapnak. Sokak szerint egyszerűen csak meg kell emelni a GYET összegét és akkor sokkal többen vállalnak 3 gyereket, ami megoldja az alacsony születési számból fakadó demográfiai válságot. Természetesen fontos, hogy még több 3 gyerekes családanya legyen, akiket támogatni kell, de önmagában ez nem a megoldás kulcsa. A probléma abból adódik, hogy túl sok három gyerekes családanyára – a kohorsz 40 százalékára – lenne szükség a 2,1-es termékenységhez. Bár az elmúlt időszakban sikerült a háromgyerekes családok arányát 12 százalékra emelni, de a 40 százalékos arányszám elérése teljesen reménytelen. Ennél már csak az tűnik reménytelenebb vállalkozásnak, hogy megállítsuk a gyermektelen és az egygyerekes nők arányszámának a növekedését.
A dilemma a következő. Egyrészt sok (4-10) gyereket vállaló családok nélkül nem állítható helyre a kettes termékenység és nem állítható meg a népesség gyorsuló ütemben történő fogyása. Másrészt a modern élet kihívásai és a kétkeresős családmodell elrettenti a szülőket attól, hogy sok gyereket vállaljanak. Ez az ellentmondás azonban feloldható, ha az állam bevezet egy olyan új családtámogatási rendszert, amely kimondottan a sok gyereket vállaló szülőket segíti. Erre azért is szükség van, mert a sokgyerekes családok támogatása hiányzik a magyar családpolitikából.
Ahhoz, hogy a teljes termékenységi arányszám 1,5-ről 2,1-re emelkedjen, a 2,1 millió szülőképes korú nő 14 százalékának (294 ezer nőnek) kellene átlagosan 6 gyermeket vállalnia. Ebben az esetben az élveszülések száma, ceteris paribus, elérné a 128 ezer főt évente, azaz megszűnne a népesség természetes fogyása. Összehasonlításképpen: 2024-ben az általános iskolai tanárok száma 72 ezer fő. Jelenleg összesen 66 ezer szülőképes korú nőnek van négy vagy több gyermeke. Ha a társadalom hozzájárulna a sokgyerekes életmód költségeihez, akkor a számuk nyilvánvalóan sokszorosára nőne.
Ezt az intézményt úgy kell kidolgozni, hogy kiegészítse a már létező támogatási formákat. Tehát az első három gyerekig a családokat a meglevő családtámogatási rendszerek (GYED, GYES, GYET, CSOK) támogatják. A főállású szülői állásra a három gyerekes családok pályázhatnak, viszont az álláshoz kapcsolódó fizetés csak a negyedik gyerek megszületése után járna. Abból kell kiindulni, hogy az állam nem tudja átvállalni a sok gyerekkel együtt járó összes költséget, pusztán arra törekedhet, hogy a sok gyereket akaró szülők anyagi terheinek egy részét átvállalja. Mivel önmagában a főállású anya fizetése nem elég 4-10 gyerek felneveléséhez, ezért a férj megfelelő mértékű jövedelme és keresete is szükséges. Ezért is fontos a stabil házasság, a család stabil anyagi helyzete és a biztos lakhatás. Az igazságos és átlátható rendszer érdekében érdemes a nevelőszülők kiválasztására kidolgozott kritériumokat – ésszerű módosításokkal – alkalmazni a főállású szülők kiválasztására. A rendszer sikeres működéséhez a főállású szülőket támogató (például vallási) közösségekre is szükség van.
Követve a GYET logikáját a főállású szülőség akkor jár le, ha a legkisebb gyerek eléri az iskoláskort. Így a 4, 6 vagy 8 gyerekes főállású anya maximum 11 (3+8), 17 vagy 23 évig lehetne a rendszerben és kaphatna fizetést. Persze mint minden állást ezt is bármikor fel lehet mondani. Ha a költségvetés megengedi, akkor a 8, esetleg a 6 gyerekes főállású anyák kapják meg a végleges főállású anyai státuszt, és a rendszerben alkalmazzák őket például a fiatalabb sokgyerekes családoknál segítőként.
A főállású szülőknek egy speciális közalkalmazotti bért kell fizetni. Javaslom ennek nagyságrendje igazodjon más gondozással és neveléssel foglalkozó (bölcsődei, óvodai, tanítói) munkavállalók béréhez. Például 2024-ben az óvónők havi bruttó 427 ezer forintot keresnek. A főállású szülő bérét úgy kell meghatározni, hogy figyelembe vegye a gyermekek számát, életkorát és amennyire lehetséges a nevelés minőségét is. Ezért célszerű, ha a főállású anyák bére három részből áll. Az állandó alapbért az iskolai végzettség és a gyerekek száma határozná meg. Kell egy folyamatosan változó összeg, ami az eltartandó gyermekek gondozásának költségeihez járul hozzá. Ennek összege a gyerekek születésével és növekedésével emelkedik, majd a gyerekek önállósodásával csökken. Ezt a csökkenést kompenzálná egy szintén változó összeg, amelyet felnőtt gyermekek által befizetett adóból kapna meg az anya, szülői bonuszként. Ennek értéke a felnőtt gyerekek munkaállásával párhuzamosan emelkedne. Egy ilyen bérezési rendszer az anyákat arra ösztönözné, hogy támogassák a gyerekeik előrehaladását, a felnőtt gyerekeket pedig arra, hogy Magyarországon dolgozzanak és adózzanak.
Természetesen ezt az intézményrendszert rendszert csak lassan érdemes kiépíteni. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az állam minden évben felvesz 10 ezer főállású szülőt. Modellszámításaim szerint évi 10 ezer főállású anya felvételével, aminek éves költsége 51 Mrd Ft, 13 év alatt elérhető az évi plusz 33 ezer, vagyis összesen az évi 118 ezer újszülött. A rendszer 25 év alatt épülne ki 135 ezer aktív szülőképeskorú főállású anyával, aminek az éves bérköltsége: 690 MrdFt. lenne. Mivel a főállású anyák többsége 15 éven belül visszamegy dolgozni, így a belépők és a kilépők száma ez idő alatt biztos egyensúlyba kerül. Kisebb érdeklődés esetében lényegesen kevesebb főállású szülő is alkalmazható, ami azt jelenti, hogy a születési számok és a költségek is lassabban emelkednének.
Ez az intézmény nemcsak közvetlenül, hanem közvetetten is növeli a termékenységet, mivel a nagycsaládos életmód példát mutatna a társadalomban. A nagycsaládban felnőtt gyermekek maguk is több gyereket vállalnak, ami hosszú távon fenntarthatóvá tenné a népességet. Tehát ideális esetben a főállású szülőség intézményére csak egy-két generáción keresztül lenne szükség, mert ezt követően a születési számok spontán módon is biztosítanák az állandó létszámú és korösszetételű népességet.
Ez a cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző filozófus, a MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének a tagja.