Örvendetes és nagyszerű, hogy immár több, mint másfél tucat írás foglalkozik Magyarország szerintem legfontosabb problémájával (hazánk demográfiai helyzetével s a jobbítás lehetőségeivel), s az is nagyon dicséretes, hogy ennek egy fontos hazai napilap fórumot biztosít. Tanult kollégáim után én egy kicsit más szemszögből fejteném ki most a véleményemet. Bármennyire szeretnék azonban a témában optimista lenni, de a tudomány alapján reális kell hogy maradjak. Emiatt lehet, hogy az írásom kissé szkeptikus lesz, de ez az a téma, melynél először tükörbe kell nézni, s a valóság fényében aztán a jobbítás lehetőségét kell kutatni! Ha ugyanis már egy kicsit is tudunk segíteni, javítani a helyzeten, akkor az már nagyon is megérte.
Az alapvetésem az, hogy szerte a fejlett világban a szülőket pótló mintegy 2,1-es teljes termékenységi mutató jóval a kívánatos érték alatt van. Nyilvánvalóan el kell tekintetünk a speciális helyzetű Izraeltől, és figyelmen kívül kell hagynunk a migrációt, a szegényebb régiókból történő beáramlás hatását. Ha ez az alapvetés igaz – márpedig igaz –, akkor megállapítható, hogy rendszerszintű probléma van. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az összes nyugati ország eddigi összes megközelítése, támogatási rendszere nem hozta meg a várva várt fordulatot az egyes országok demográfiai statisztikájában. Mindebből tehát az következik, hogy a kérdés megoldása (amennyiben van megoldása – mert a matematikában megtanulhattuk, hogy nem minden feladatnak létezik megoldása) nem tisztán fiskális eszközökkel kezelhető, illetve nem csupán költségvetési forrásokkal és családtámogatási rendszerekkel oldható meg.
Ez a gondolatsor persze nem jelenti azt, hogy nincs értelme a fiskális ösztönzőknek, hiszen abban egyetértünk, hogy a legjobb befektetés a gyermek. Az elmúlt évtized is annak kialakításával zajlott, hogy a gyermekvállalás minél kisebb anyagi terhet, sőt adott esetben anyagi előnyt jelentsen, kezdve az ingyenes tankönyvektől az otthonteremtési támogatásokon át az adókedvezményekig. Mindezen eszközöknek meg is volt az eredményük, hiszen a mélyponton lévő 1,23-as magyar termékenységi rátát sikeresen kimozdították a mélypontjáról. Ám be kell látni, hogy mióta a család intézménye meggyengült, s nem a felnövekvő gyermekek és unokák kötelessége az idős szülők anyagi jólétének és biztonságának garantálása, azóta ez a gazdasági ösztönző megszűnt létezni. (Mármint, hogy legyen minél több gyermekem, akik ha megöregszem, akkor ápolnak és támogatnak majd. Igaz e tekintetben előrelépést jelent az Alaptörvény, miszerint nemcsak a szülők kötelesek kiskorú gyermekeikről, hanem a nagykorú gyermekek is kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről.)
Mint ahogy az a gazdasági ösztönző is megszűnt, hogy a megszületett gyermekek régen már négy-hat éves kortól segítettek a falusi családi gazdaságban akár libát terelni, akár pedig az otthoni főzésben, takarításban. Manapság – ellentétben a néhány évtizeddel korábbi helyzettel – szinte már abnormálisnak számít, hogy a gyermekeket bevonják az otthoni munkákba, a család ügyes-bajos teendőinek intézésébe. Így jelenleg a családnak nem hajtanak gazdasági hasznot, s ráadásul a szülők tisztelete is hiányt szenved. A család korábbi szerepe az államra testálódik s monetarizálódik.
Mi következik mindezekből? Semmiképp sem az, hogy törődjünk bele mindezekbe, s ne gondolkodjunk vagy tegyünk a negatív folyamatok ellen. Annál is inkább így van ez, mert egy zsugorodó és elöregedő társadalom megannyi válságjelenséggel terhelt. A nagyobb létszámra kialakított nagy ellátórendszerek (oktatás, egészségügy stb.) kapacitáskihasználatlanok és pazarlók lesznek, egy gazdaság normális működéséhez szükséges innovációk és rugalmas változtatások pedig hiányt fognak szenvedni – hiszen ezekben a fiatalok a jók és sikeresek. De számtalan jelenséget lehetne még említeni, amiből talán egy egyik legdurvább és legnagyobb horderejű a hazai nyugdíjrendszer fenntarthatóságával kapcsolatos súlyos kilátások. Lássuk tehát, hogy milyen lépéseken keresztül enyhíthetjük a bajt:
1. Mindenekelőtt a probléma súlyosságának felismerése és egy tudományos és nem tudományos párbeszéd generálása kellene hogy megtörténjen arról, hogy mi és mekkora a baj, s milyen lépések, megoldások lehetségesek és szükségesek. Különösen fontos lenne, hogy a későbbiekben minden politikai döntésnek a demográfiával kapcsolatos szinergikus hatásait figyeljük és számba vegyük, valamint a tovagyűrűző (úgynevezett multiplikatív) következményeket is felmérjük.
2. Alaposan ki kellene elemezni, hogy a családtámogatásra szánt pénzek (ahol is Magyarország nemzetközi összehasonlításban élenjárónak számít) hogyan „hasznosulnak”. Világosan különbséget kell tenni a szándék – bármennyire is szimpatikus vagy célravezetőnek tűnik – és a megvalósítás, azaz a tényleges hatás között. Meggyőződésem szerint kevesebb pénzből jobb eredményt lehetne elérni. Ezen kívül különbséget kell tenni a már meglévő gyermekek szociális helyzetének javítása és a ténylegesen a megszületendő gyermekek világrajövetelét célzó eszközök közé. Ami javítja a családok helyzetét, az nem biztos, hogy javítja a demográfiai mutatót. Oda kell célozni, ahol a legnagyobb esély van a születendő gyermekre (lásd: HISZÜK-program).
3. A támogatási lehetőségeken kívül legalább ugyanakkora jelentősége van a korszellemnek, divatnak, a véleményvezérek befolyásolásának. Nem lehet persze ebből a fogyasztás- és szórakozásorientált globalizált miliőből kilépni, de a mai kor hangján meg kell szólítani a fiatalokat a család hihetetlen fontosságára felhíva a figyelmet. Ezt a kampányt, illetve eszközrendszert azonban nem az időseknek, hanem azon kortársaknak kell kitalálni és menedzselni, akik ismerik és élik a mai fiatalok életét. A mai gyermektelenség mögött ugyanis legalább annyira a kényelem és a rossz értelemben használt szabadság igénye áll, mintsem az anyagiak. (Személyes megfigyeléseim szerint azok, akik a kevesebb gyermeküket az anyagi áldozatokkal magyarázzák, azok általában éppen hogy megengedhetnék maguknak a gyermekvállalásból fakadó növekvő pénzügyi terheket…)
4. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Magyarország nem egy zárt társadalom. Az Eurostat friss kimutatása szerint mintegy 380 ezer magyar él az Európai Unió országaiban – s ehhez még hozzá kellene adni az EU-n kívülieket is. Ők többségében fiatalok. Ha nem tesszük Magyarországot vonzóvá a magyar fiatalok számára, akkor nincs esély a negatív trend megváltoztatására. A feladat roppant nehéz, elsősorban a még várhatóan hosszabb távon fennmaradó életszínvonalbeli különbségnek köszönhetően. Ha csak annyi történne, hogy a fiatalok Magyarországot egy jó helynek tekintenék, akkor az már több tízezres (de lehet, hogy százeres) pozitív szaldót hozhatna hazánknak. És ezek az itthon maradó vagy hazatérő fiatalok majd itthon vállalnának gyermekeket…
5. Egyetértek Banyár Józseffel, Botos Katalinnal és mindazokkal, akik összekötnék a nyugdíjat és a megszületett gyermekek számát – a nyilvánvaló szakmai pontosításokkal (például meddőség). Egy társadalom működtetésében kiemelt fontossága van az igazságosságnak és a fenntarthatóságnak. Mindkét szempont fokozott figyelembe vétele egyszerre segíthet a nyugdíjrendszernek és a születendő babáknak is.
A demográfia kérdése nem csak a demográfusok szívügye kell, hogy legyen, hanem mindannyiónké. Ezért is szükséges a társadalmi vita és a nyilvánosság. Annál is inkább, mert a demográfiai problémák megoldása rendkívül komplex megközelítést igényel. Szinte minden társadalomtudomány (közgazdaságtan, szociológia, pszichológia, stb.) illetékes, de ezernyi más oldalról is lehet hasznos hozzászólás vagy megközelítés, melyet érdemes megfontolni, továbbgondolni. A Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályában is rendkívül termékeny volt minden vita, ami a különböző élethelyzetű, szakképzettségű emberek között történt. A jobbítás szándéka volt az, ami a közös nevező. A demográfiai helyzet kezelése pedig tipikusan olyan probléma, melyet csak közösen tudunk megoldani.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár
