Magyarország demográfiai hanyatlásának elsődleges oka, hogy a szükségesnél negyvenezerrel kevesebb gyerek születik. Ha évente nem 85 ezer, hanem 127 ezer gyerek születne, akkor a népesség nem csökkenne és a társadalom nem öregedne. A születések számát két tényező határozza meg: a termékenység és a szülőképes korú (15–49 éves) nők száma. Sajnos az utóbbi érték évente mintegy 25 ezer fővel csökken, részben a társadalom, részben a Ratkó-unokák öregedése miatt. Hazánknak ebben az ellenszélben kell népesedési fordulatot elérnie, ami csak a termékenység radikális mértékű emelésével biztosítható.
A termékenységi arányszám emelésének és így a családpolitikának is két különböző formája lehetséges: minden nő eggyel vagy néhány nő sokkal több gyereket vállal. Az előbbinek, amit tekinthetünk klasszikusnak, a célja az, hogy mindenki vállaljon két-három gyereket, míg az utóbbinak, amit nevezzünk unortodoxnak, az a célja, hogy a nők kisebbsége vállaljon négy-nyolc gyereket. Vizsgáljuk meg ezeket a lehetőségeket.
A magyar családpolitika hatására az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt a háromgyerekes családok aránya, ami jelentős szerepet játszott a termékenységi ráta emelkedésében. Az utóbbi években azonban megtört ez a tendencia, amit a Covid–19 járvány is negatívan befolyásolt nemcsak hazánkban, hanem Európa-szerte.
A járvány felerősítette a népesedési válság strukturális okait, jelesül a gyermektelen és az egygyermekes nők arányának a növekedését, az előbbi 20 százalék alatt, míg az utóbbi bőven 20 százalék felett van. Az átlagszámítás szabályaiból következik, hogy a három és négygyerekesek hasonló arányára van szükség a kettes termékenységhez. Ez azonban számtani lehetetlenség, figyelembe véve a kétgyerekesek magas arányát. Ilyen feltételek között a kettes termékenység csak úgy érhető el, ha a nők egy része nagyon sok gyereket vállal. Például egy hatgyerekes nő két gyermektelen vagy négy egygyermekes nőt tud statisztikai értelemben kompenzálni.
Világos, hogy a sokgyerekes családok nagy száma nélkül nem oldható meg a demográfiai válság. Ugyanakkor a modern élet kihívásai és a kétkeresős családmodell elrettentik a szülőket a sok gyerek vállalásától; jelenleg csak a nők egy százalékának van öt vagy annál több gyereke. Ez az ellentmondás csak úgy oldható fel, ha az állam bevezet egy olyan új családtámogatási rendszert, amely kimondottan a sok gyereket vállaló szülőket segíti.
Természetesen egy ilyen családtámogatási rendszer sokféleképpen elképzelhető és nevezhető: főállású szülőségnek, hivatásos anyaságnak stb. Az egyszerűség kedvéért ezt a koncepciót nevezzünk főállású szülőségnek. (A főállású anya kifejezést informálisan a gyet-tel kapcsolatban használják, ahol a támogatás összege 28 500 Ft/hó.)
A „főállású szülőség” kifejezés általános értelemben olyan élethelyzetet vagy szerepet ír le, amikor a szülő (általában az anya) elsődleges feladata gyermekeinek a gondozása és nevelése. Ez a kifejezés ennek a feladatnak a rendszerességét és nehézségét, azaz „állás” jellegét hangsúlyozza, továbbá azt, hogy ellenszolgáltatás (fizetés) nélkül történik. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen a fejlett országok többségében rengeteg olyan juttatás van, amelyet a szülők a gyerekek után kapnak. Ebben az értelemben a klasszikus családtámogatás részállásként is értelmezhető. Ezért javasoljuk, hogy a nagyon sok gyereket nevelő szülő munkáját fizetett főállásként ismerjük el. Ez a családtámogatások rendszerének logikus kiterjesztése lenne a nagyon nagy családokra.
Legyen a (fizetett) főállású szülőség egy új típusú közalkalmazotti állás, amelynek keretében az állam a házaspár egyik tagjának, főszabály szerint az anyának, egy közalkalmazotti munkabért fizet. Ez a munkabér egyrészt kompenzálná a gyereknevelés magas költségeit, másrészt időt és státuszt biztosítana a legalább négy saját gyerek felneveléséhez. Tehát a nőnek nem munka mellett kellene ilyen sok gyereket felnevelni, hanem az lenne a munkája, hogy ilyen sok gyereket felnevel. Egy négygyerekes anya a legkisebb gyerek nyolcéves koráig kapna egy közalkalmazotti fizetést. Azok az anyák, akik legalább hat gyereket felnevelnek, egész életükben fizetést kapnának, amelynek összegét az eltartott gyerekek száma is befolyásolná.
Tekintettel arra, hogy a magyar termékenységi arányszám átlaga a klasszikus családpolitikai intézkedésekkel együtt körülbelül 1,5 gyerek/nő, ezért a nők 17 százalékának kellene öt gyereket vállalni, hogy kijöjjön a 2,1-es termékenységi átlag. Magyarországon a szülőképes korú nők száma durván kétmillió, ennek a 17 százaléka 340 ezer fő. Költségvetési szempontból ez nyilvánvalóan óriási terhet jelentene. (Megjegyzem a nagyszámú bevándorló integrálása sem lenne sokkal olcsóbb.) Szerencsére a teljes rendszert lassan, mondjuk 20 év alatt kellene felépíteni, hogy elkerüljük a megszületendő évjáratok közötti nagy létszámkülönbséget. Ebben az esetben évente „csak” 17 ezer új főállású szülői állást kellene létesíteni. Ez a szám akkor is csökkenthető, ha a klasszikus családpolitikai eszközökkel sikerül magasabb termékenységet elérni, vagy ha a főállású szülők átlagosan ötnél több gyereket vállalnak. Például ha az átlagos termékenységi ráta 1,6, míg a főállású anyáké hat gyerek/nő, akkor már elég a termékeny korú nők 11 százaléka, azaz összesen 220 ezer főállású szülő, ez a létszám úgy is elérhető, ha 20 éven keresztül évente 11 ezer új főállású szülőt alkalmaz az állam mint munkaadó.
Gyakran hangsúlyozzák, hogy a gyermekvállalás a legszemélyesebb közügy. Az előbbi miatt a gyerekvállalással kapcsolatos döntést csak a szülők hozhatják meg, tehát az állam ebben a kérdésben semmilyen nyomást nem gyakorolhat a szülőkre. Az utóbbi miatt az államnak joga és alkotmányos kötelessége a demográfiai végveszélyt elhárítani, azaz biztosítani azokat az ösztönző feltételeket, amelyek mellett családok egy része nagyon sok gyereket vállalna.
A Demográfiai Szakosztály elnöke, Benda József által végzett felmérés szerint a 35-45 éves nők korcsoportjában a nők 25 százaléka szívesen vállalna háromnál több gyereket, ha ennek meglennének az anyagi feltételei. Eszerint lenne elég jelentkező, esetleg a költségvetésben biztosított státuszhoz képest túl sok is. Ebben az esetben a munkaadó (az állam vagy az önkormányzat) előre megadott szempontok – például a nevelőszülői álláshoz hasonló kritériumok – alapján választja ki a jelentkezőket.
A tradicionális felfogás szerint a nők elsődleges feladata a gyermekvállalás és a családról való gondoskodás, míg a modern elvárás szerint a nőknek ugyanúgy kell dolgozniuk és pénzt keresniük, mint a férfiaknak. Ezek az általános elvárások éppen egyetemességük miatt hibásak. A tradicionális társadalmakban is vannak olyan nők, akik a családon kívül keresik a kiteljesedést és a boldogságot, ahogyan a modern körülmények között is vannak olyan nők, akik a családon belül találják meg az önmegvalósítást. A mai körülmények között ezt a főállású anyaság biztosítaná. Tehát ez az intézmény nem csökkentené, hanem növelné a nők választási szabadságát.
Korunkban a munka fogalma változik. Egyre több olyan, többnyire gondoskodó tevékenység van, amelyet napjainkban már fizetett állásként ismernek el. Ebbe a folyamatba illeszkedne a főállású szülőség is, amely a nagyon sok gyerek vállalását fizetett állásként ismerné el. A közeljövőben várhatóan jelentős mennyiségű szellemi és ipari munka szűnik meg, ezért a főállású szülőség nagyszerű alternatívát jelenthetne, elsősorban a nők számára.
A főállású szülőség egy olyan radikális és unortodox családpolitikai intézkedésnek tekinthető, amely hatékonyan, ugyanakkor a nyugati standardokkal (szabadság, önkéntesség, esélyegyenlőség) összhangban biztosíthatja a demográfiai fordulatot Magyarországon és általában az alacsony termékenységű országokban.
A publicisztika a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző filozófus, a MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének tagja
