Aki ismeri Weöres Sándor „prózai vázlatainak” gyűjteményét – a költő maga nevezte így a műfajilag valóban nehezen meghatározható, 1945-ben kiadott, „mesterének”, Hamvas Bélának ajánlott, A teljesség felé című könyvét –, azonnal rájön, hogy a Jóslás az állandó háborúról Weöres művének második fejezete, A kard egyik rövid esszéje. Három „jóslásának” végső soron ez a gerince, amely következménye „az egyéniség alá süllyedésének” (hogy az ember az egyéniség terhe alá temeti magát, így soha nem talál vissza a létezés egyetemes rendjébe), és magyarázata a „trágyaözönnek” (hogy „az emberiség egész ürülék-metropoliszt emelt maga fölé, mely […] ráomlott a gazdáira”).
A „vázlatok” szinte zenei ritmusban követik egymást: a kétsoros bölcseleti, találós jellegű aforizmáktól, a prózakölteményeken keresztül a parainézisszerű tanításokig és óvásokig, a középkori skolasztikus és misztikus filozófiákat ugyanúgy ötvözve, mint az erkölcsi kalauzok (vagy „füves könyvek”) és a keleti világkép nézőpontjait. Korábban azt is megkérdőjelezték, hogy Weöres komolyan gondolta-e az ősharmónia megtalálásának, a földi örömök szellemivé oldásának, a „vágyak megszelídítésének” és az egyéniség teljességben való feloldódásának a programját, s ezt a művét is a szerepjátszó alkat megnyilvánulásának tekintették. Bizonyára nem olvasták az ítészek Weöres levelezését például a gyermekköltészet fontosságáról, amelyben ő a gyermekben még létező őstudás visszafejtésének a lehetőségét kereste, s nem ismerhették Kenyeres Zoltán fejtegetéseit sem arról, hogy különbséget kell tenni az alakváltó próteuszi és az esszenciakutató orpheuszi szerepjáték között. Magam úgy vélem, hogy A teljesség felé az utóbbihoz sorolható, így a kozmikus harmónia egyszerre erkölcsi és esztétikai mérték.
Nehéz hagyományosan interpretálni a Jóslás az állandó háborúról című esszét, mert meg vagyok győződve róla, hogy minden szava és állítása kiemelésre érdemes, tehát az egészet idézhetném – mégis maradjunk a részleteknél. Előbb például annál, hogy mit is nevezünk mi társadalmi és gazdasági egyensúlynak. Weöres szerint a polgári kötelesség (a „tehetetlen meghunyászkodás”), a bátorság (a „tömeggel együtt-üvöltés”), a költői lelkület (az „érzelgősség”), a haladó szellem (a „dióhéjak csörgetése”), az ész (a „kapzsi, szűkhomlokú élelmesség”), a szórakozás (a „csoportos unatkozás”), és az élvezet (a „mirigyek játéka”) együttesét. S az egyensúlyt végül már csak az állandó hadiállapottal lehet fönntartani, mert „egyik harcoló fél se meri vállalni azt a gazdasági gordiusi-csomót, amit a béke jelentene”. Ennek következtében „nem a béke lesz a rend, nem a háború lesz a zűrzavar, hanem megfordítva; ez lesz az állandó háború kora”.
Weöres szerint (1945-ben) ez az állapot részben már megvalósult, s ő legföljebb három évtizedet jósolt annak, hogy „megkezdődik az a korszak, mikor nem az ember vezeti a háborút, hanem a háború az embert”. Most úgy tűnik, hogy Weöres „jóslatának” beteljesülése időben megcsúszott, végső soron azonban nem is jóslatról volt szó, hanem tapasztalatról, hiszen annak a bizonyos, a költő által is emlegetett egyensúlynak a hadi köntösbe burkolása évezredekre visszavezethető, csak volt, amikor az összetevőket nem egyensúlynak, hanem hatalomnak, és nem háborúnak, hanem civilizálásának nevezték.
Ezt a jóslatsort közvetlenül megelőzi a Fekete trilógia, amelynek szintén a második részében olvasom, hogy „a bűn nem akkor legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát és megfertőzi a felismerő-érzéket”. Olyan figyelmeztetés ez, amelyet jó lett volna idejekorán szem előtt tartanunk, mert a felismerő képesség híján hajlamosak vagyunk elhinni a bűnről, hogy az tulajdonképpen erény.
De hogy ne ilyen keserűen hajtsam vissza Weöres kötetét – amelyből három példányom is van (a dolgozószobámban lévő Weöres-összes mellett egy az irodámban, a harmadik pedig a hátizsákomban, hogy mindig a kezem ügyében legyen) –, arrébb lapozok néhány oldalt, és olvasni kezdem A tudomány és művészet pártfogója című, rövid gondolatsort. Pontosabban, csak azt hiszem, hogy nem lesz szomorú a lelkem, mert itt is egy bölcs óvással találkozom, amelynek tudatosításáért ugyan küzdhetek, az eredményben egyre kevésbé bízom.
A görög mitológiai tradíció szerint „múzsáknak” nevezzük ezeket a pártfogóknak – és ennek mintájára alakította ki az európai műveltség is a hét szabad művészet rendszerét a középkori egyetemeken. Ám igazat kell adni Weöresnek, aki szerint ez azért nevetséges szókapcsolat, mint amiért a hívő ember sem lehet „az Isten pártfogója”. Isten ugyanis nem függ attól, hogy hisznek-e benne, így „a tudományt és művészetet sem érinti, hogy törődnek-e vele”.
S közeledve lassan a magyar tudomány ünnepéhez – amelyet előzetesen már a Nobel-díjak bejelentésekor is ünnepelhettünk –, itt következik egy fontos megállapítás. Mégpedig, hogy a tudomány és a művészet hazája nem a lét, az „esse”, hanem a lehetőség, azaz a „posse”. Épp ezért, „ha a tudomány és művészet eltűnik az emberi sorsból: nem az ő pusztulása ez, hanem (…) az emberé". Most már csak az a kérdés, hogy a tudomány és a művészet becsülete – mert hiszem, hogy van még becsülete – vajon mennyire fér össze ezzel az egyensúlynak nevezett folyamatos hadiállapottal.
A szerző irodalomtörténész