Az elveszett Erdély új védkápolnái

Vajon az agyontechnicizált 21. században mennyi az esély, hogy három székely rönkből vagy kőből, egymásról nem tudva kápolnát épít kalákában, mindenféle állami, alapítványi támogatás nélkül? A Google Maps pedig megmutatja a valóságot: mint hajdanán az őrtüzek, egymástól azonos távolságra vannak, fenn a magaslatokon. Közel, közelebb kerestek nyugalmas helyet a magyarok Istenéhez, mint a völgylakó, városi, elektronizált, internetizált, korcsulásra ítélt fogyó, híguló székely véreik? A történet komoly, komolyabb, mint elsőre gondolnánk...

Nemzeti ünnepeink, de akár egy-egy sportesemény kísérője is az új székely himnusz. A bőgatyás, szittya, egymás vállán zokogó magyarok, történelmi sebünket újra és újra szívbemarkolóan feltépő magyar hangja: „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” Vannak, akik tényleg nem hagyják. Ők a posztmodern Erdély kétkezi kápolnaépítői, akik dacolnak a valóságos fogyasztói és a virtuális webvilággal. Nagy Balázs, Esztány Zsolt, Bodó Lóránt. Csíkcsinód, Széphavas, Egyes-kő. Ezek a derék emberek nem tudják, de történelmet írtak, pontosabban történelmet építettek, mely a lélek legmélyéről fakadt. Egy néprajzkutató, egy bútortervező mérnök és műemlékvédő, egy építési vállalkozó. Mind a három kápolna építése egy-egy önálló regény. Nem politikai handabandás hangoskönyv, hanem csendes történet az övék. Méghozzá sikertörténet. „A jó nem csinál zajt.” – válaszolta állítólag a II. világháború idején Budapesten szolgálatot teljesítő pápai nuncius, Angelo Rotta arra a kérdésre, miért nem hangoztatta jobban a Vatikán magyarországi zsidómentő munkájának nagyságát. Zajmentesen mentettek egykor és zajmentesen tették manapság is a jót, épültek a kápolnák. Szinte azonnal zarándokhellyé is váltak. Jöttek és jönnek a völgyi népek, egyre csak jönnek, mert tudják, hogy jönniük kell: a Lélek magasan lakik. Jönnek százan és ezren a kápolnákba, szólnak a harangok, telnek az imaszándékos könyvek, másszák a dombot fiatalok és öregek, gyermeket várók és abortuszbetegek, szegények és szegény gazdagok, lihegve másszák a hegyet, aztán ülnek a csendben, néznek a csendben, kémlelik a csendet. Gyógyulnak a lelkek. Három hely, ahol végre az Istent, a magyarok Istenét nem az interneten szörfözve keresik, hanem a büszkeség vitorláit lehúzva, megfáradva csak úgy ott. Ahol van.

Életünk ezen csodálatos története tavaly kezdődött, amikor kis keresztgyerekünket meglátogattuk Csinódon, ahova Balázs és Erika költöztek, s építették meg a Gyümölcsoltó Boldogasszony kápolnát. Harmadik gyermekük Szűz Máriának tett fogadalomból született, ahogy a kerek, Szent István-i időket idéző csutakkápolna is. Balázst Csíkszeredából jövet megcsapta a villám, elterült a nagy esőben az úzvölgyi úton, mint egy gyalogbéka. Lemondtak róla az orvosok, a tudomány. De nem az Ég. Erika imaláncot szervezett, Balázs pedig szépen, lassan visszanyert mindent, amit elveszített emlékezetében. Beépültek a zárt csángó világba, néprajzosból népnevelő lett, Erika tanítónőből imádságos lelki vezető. Gyermekeikkel napi imaszolgálatot végeznek sok-sok szándékért, Erdélyért, hazáért, nemzetért és a béke angyalának mielőbbi látogatásáért. Gyógynövényes tea, tehén- és kecsketej van, a többi megoldódik. Tavalyi vizitünkön onnan velük, s öt gyermekes keresztkománkkal egy kalandos túrára indultunk. Csaba koma családjával az általa is épített Széphavasi Kápolnához csalt el minket. Vezetőnk, a megálmodó és építtető, akkor nyolc, ma már feleségével kilenc gyermeket terelgető, nevelő Esztány Zsolt volt. A hargitai hegymagas lenyűgöző. Kelet Svájca? Nem a helvétek tévedtek véletlenül Nyugat-Erdélye? Felérve a meredélyes, döcögős utakon, vezetőnk levette kalapját, letette a földre és megkondította a harangot. Úszott, úszott a kongás messzire, néhány pásztor hallhatta csak, s talán a vájtfülű jó Atya, s a magyarok Nagyasszonya. Pengett a fennsík, lélekhúrjainkon szólt a csend, ültünk a kerek kápolnában szótlanul. Aztán énekeltünk, beszélgettünk, szalonnáztunk, ahogy illik, s visszaereszkedtünk a mélybe, az elrománosodott multikulturálódott Erdély székely valóságába.

A kápolna-építővel kapcsolatban figyelmeztetek Budapestről: túlmarketingeli magát a kilenc gyermekkel, a nagyrészt önellátó gazdasággal, a kós károlyi hagyomány őrzésével, a megóvott 19. század közepi parasztházzal, a maga építette új otthonnal. Szívesen látnám az ilyen vagy fele ekkora székely, magyar családok tízezreit, s jómagam még társadalmi munkában is szívesen lennék ott marketing igazgató, aztán jól túlmarketingelném őket, mindahányat. Mert akkor legalább lenne esély, hogy újra benépesítjük azt a földet, amit kaptunk. Ne szépítsük, Erdély (is) elveszett. És nem az Isten hagyta elveszni. Oda már Kolozsvár, Marosvásárhely, elesett Déva, Arad, Gyulafehérvár. Szó szerint elvérzett az egykézés oltárán a Mezőség is, maradt egy-két rezervátum, ahol népviseletbe öltözve még bemutatnak újratanult táncokat, húzzák még a muzsikát, kinyitják a százéves, hímzett párnákkal teli első szobát, néznek ámuldozva a buszos turisták, aztán harangoznak. Mármint a lelkészek. Szinte csak maguknak. Azaz, harangoztak. Nekik is.

Sokan szinte mára csak kongó templomaik őrei. Lassan mindenki elment. Előbb a magzatok, aztán a hajtók, az ügyesebbje, a bátrabbja, a tanultabbja, majd mindenki. Ki az égbe, ki a messzeségbe. Nincs kit túlmarketingelni, sem itthon, sem odaát. Márton Áron püspök reálisan fogalmazott a nemzet sorsán panaszolóknak: „Erdélyt nem a magyar hadsereg vesztette el és nem a román hadsereg hódította meg. Hanem meghódították a román anyák, akik szültek, szültek és szültek. És elvesztették a magyar nők, akik nem szültek.” És a kis Magyarországunk? Soha ilyen kevés gyermek nem született, mint tavaly, alig nyolcvannyolcezer – maroknyi magyar. Gyarapodik fogyó nemzetünk gazdasága, s fogy egykor gazdagon gyarapodó nemzetünk.

Hol van már az a tizenötmillió, akinek lélekben miniszterelnöke volt Antall József? Hol van már az a Lélek. A kihalás lélekben indul el, ahogy az újjászületés is. Akik a megszentelt életet választó szerzetesnőkön kívül tudatosan nem szülnek, eladják a jövőt. Az ördögnek. A magukét, a családjukét, a nemzetét. Aki szül, átadja a jövőt. A Teremtőnek. Aki a modern világ kínálta komfortzónára fittyet hányva sok gyermeket szül, na ők demográfiai mélypontunkon a nemzet hősei. Az előbbi pénzt kap, boldogulást vastagon, jólétet, szép lakást, utazást, fényt, pompát, autót, ölebet. Az utóbbiak boldogságot. Csak a boldogság már nem divat. A nyolc boldogság pláne. Helyette lett a boldogulás. Bírvágy a neve: birtoklás, tulajdon, hatalom.

Székelyföld még van, mert a csíksomlyói búcsúba évente módszeresen visszatérő szelfizgetők mellett vannak azért őrzők még sokan, vannak kápolnaépítők a lassan egymillió alá süllyedő magyar népesség számú Erdélyben. „Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt, testileg, lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés, a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet.” – hangzott el 1940. szeptember 11-én Kolozsvárott Horthy Miklós kormányzó beszédében a diadalmasan bevonuló magyar katonaság díszszemléjén. Három emberöltő alatt pedig kivonultunk, nem túl diadalmasan. Ki a Házsongárdi Temető díszes síremlékei alá, ki a kishazába, ki a gazdag nyugati világba. De a legerősebbje e hegyre. A harmadik építő Bodó Lóránt. Ötszázhetvenkilenc méter szintemelkedés alig több mint másfél kilométeren, az Isteni Irgalmasság Kápolnája így érhető el. Liheg, szuszog, zakatol a lélek, mire a tizennégy keresztút stáció végén a rönkkápolna fa ölében megpihen. Olyan, mint egy anyaméh ez a picinyke templom. Befogad. És új életet ad. A XV. állomás ez, a feltámadás. Egy új életre. Vállalkozóként jól boldogult, gyarapodott Lóránt, gondtalanságban élt, mígnem egyszer csak fejre állt. Erőgépével a patakmederbe fordult, s olyan szerencsétlen módon ugrott ki, hogy arccal a vízben találta magát, felette a vasmonstrum. Sötétség, halálfélelem a fulladástól, kálvária, mentő, huszonhét műtét, vérmérgezés, kilátástalanság, testben bénaság: egy keze tehetetlen maradt. Azért arra pont elég, ott lógva, hogy a másikkal imára kulcsolja és az ég felé emelje. Mert nem csak egy kápolna született, hanem egy új Bodó Lóránt is. Egy megtért ember. Elmondta a kormányzó egykor Kolozsváron: a szenvedés megedzi az embert, a gondtalanság puhít. Hallotta Erdély népe, csak elfelejtette, ahogy Márton Áront is.

Három felszentelt védkápolna áll a székely magaslaton, önzetlen hitvallók kezei alkották őket. A remény kápolnái. Krisztus és Boldogasszony Anyánk kőkatonái ezek a magyar végeken. Jelek. Isteniek, emberiek, igazak. Ajtajuk nyitva áll. Aki betér, másként tér haza: teremtő reménnyel, Isten erejével, magyar jövőbe vetett hittel, szeretettel. Isten áldásával. Tisztelet az építőknek, tisztelet a reménytelenségben is a fellegajtót nyitogatóknak!

A szerző teológus