A „költészet elefántcsonttornya” ismert kifejezés. Az elefántcsonttoronyba vonulás azt jelenti, hogy az (alkotó) ember elfordul a közélet zajától, s „lakóhelyéül” a Parnasszoszt választja, a hegyet, ahol a görög mitológiában a Múzsák éltek. Az irodalomban ez a szépség hatalmának idilli helyszíne, a költészet otthona, a tökéletesség (és halhatatlanság) metaforája. Az ókorban parnasszoszi költő- és szónokversenyeket rendeztek, a reneszánszban (például Dante Isteni Színjátékában) az aranykort testesítette meg, aztán a franciák sajátították ki az elnevezést. Navarrai Margit Új Parnasszosznak nevezte irodalmi szalonját; a szimbolisták parnasszisták voltak, elefántcsonttornyuk „l’art pour l’art” filozófiája a társadalmi és morális szigortól fölszabaduló tiszta költészet elvét, a művészet autonóm birodalmába való kivonulást jelölte.
Bár a francia szimbolistáktól sokat tanuló Ady nem követte ezt az elvet, Kosztolányi az 1933-as, Nyugatban megjelenő ars poeticai írásában már úgy vezette be a „Homo aestheticus sum” állítását, hogy „az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”. Nála ez nem a teljes kivonulást jelentette, hanem a szépség és a tiszta szemlélődés elvét, s Babitsnál is csak visszavonulás volt, mintsem kivonulás. Mindkettőjük közös viszonyítása pontja, Arany János 1861-ben fordította le a francia Pontmartin jellemzését a korabeli költészetről, s ez is rámutat a jelenség felemás megítélésére. Legyen bár egy költői mű akár tudós, akár fennkölt, rögtön gyanússá válik, ha megértéshez: „el kell magunkat szigetelni az emberiségtől, […] hogy sajátságos, kétértelmű s oly érzelmek sorának adjunk helyet, melyek csupán a tört úton kívül eső egyének bizonyos osztályának, csupán kisszámú […] agynak hozzáférhetők”. Ma is megfontolandó üzenet, hogy a „szimbólumok fátyola” és a „legendák köde” helyett inkább egy olyan csoportra volna szükség, mely „egyre azon van, hogy a költészetet az erkölcsi lét legtisztább kifejezésévé, a külvilág legfenségesebb magyarázatává tegye, és amely nem szűnik az emberi lélek mélyeiben keresni annak forrását vagy gyökerét”.
Az elefántcsonttorony képe először a bibliai Énekek énekében tűnt föl a menyasszony nyakának kivételes szépségét leíró érzékletes hasonlatként („A te nyakad, mint az elefánttetemből csinált torony”); a középkorban az oltáriszentség őrzésére használtak egy torony alakú, elefántcsontból készült cibóriumot (piramis alakú mennyezetet). A gyermekét hordó Szűzre úgy tekintettek, mint élő szentségtartóra, ám a 19. századtól a művészetek már nem a szentséget, hanem az elzártságot látták benne, ezért lett az elefántcsonttorony az élet problémáitól való elfordulás jelképe. A profán környezetben az oltáriszentség szakrális tisztasága is átalakult: a romlott társadalommal szemben már a művészet tisztaságát volt hivatott jelképezni.
A bibliai hasonlatnak több irodalmi vonatkozása van (ezeket Müllner András ismertette). Az „elefánttetemből csinált torony” (Károli) mellett létezik „a nyakad mint elefántcsont torony” kifejezés; a középkori Mária-himnuszokban is fölbukkan a kép: Szűz Máriát helyettesítő jegyként („Dávid Királynak Tornya, Elefánt csontból-való Torony”). Pázmány Péter „elefántcsonttornyos” (latin nyelvű) zsoltárát (De magna Hungariae Regina et Patrona) Babits és Sík Sándor egyaránt lefordította – Babitsnál „elefántcsontbástya”, Sík Sándor átiratában „Elefántcsont torony” szerepel. A 19. században a kép teljesen levált a bibliai kontextusról, majd a hasonlataiban általa illusztrált tárgyairól, a Menyasszonyról, Szűz Máriáról és a Művészről, bár mindegyik jelöli az érintetlenséget (a Menyasszony és Szűz Mária mellett a Művészt sem fertőzi meg a világ szennye).
A torony mégsem menedék, csupán illúzió – Flaubert így fogalmazott 1872-ben, és százötven év múltán sem hiábavalók a szavai: „Soha a lélek dolgai ilyen keveset nem számítottak. Soha ily leplezetlenül meg nem nyilatkozott a minden nagyszerű iránti gyűlölet – a Szép megvetése, az irodalom lenézése.” Ő ugyan igyekezett elefántcsonttoronyban élni, de annak falait immár a fekália árja csapkodja, és alámosással fenyegeti. Ez a (nyers hasonlat ellenére is) idealizált jelentés tűnik föl ismét Kosztolányinál: „A homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat […], aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra.”
Reményik Sándor két évvel korábbi „Elefántcsont-torony 1931-ben” című versében olvassuk (még József Attila Ars poeticáját is megelőlegezve a költőszerepről és a mindenségvágyról): „Az énekemet ki szabhatja meg? / Én azt dalolok, amit akarok, / Vagyok, aki vagyok, / S tán akkor dalolok az emberért, / Amikor a cinkével dalolok. / És igenis: a csillagokkal is, / És igenis: a virágokkal is, / És minden kopott, ócska szerelemmel, / Ma is, ma is, ma is. / […] / Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. / Éppen azért: vagyok, aki vagyok. / Költő vagyok. / Kié vagyok? / – Hiába nekem szegzett fegyverek –: / Először Istené, / Aztán önmagamé, / Aztán a tietek.”
A költőben az isteni, megnevezhetetlen teremtőmozzanat is jelen van („Vagyok, aki vagyok”), és fölismeri, hogy az ember (vagy az emberi cél) az immanens, földi (cinke és virág; „minden kopott, ócska szerelem”), illetve a transzcendens, metafizikai (csillagok) egybetartozásával teljesedhet ki. A „költő vagyok” kérdését itt nem azzal lehet megválaszolni, hogy mi a feladat, hanem azzal, hogy „kié”, hogy kitől fakad a szándék. Az „Először Istené, / Aztán önmagamé, / Aztán a tietek” sorok építkezése fentről lefelé halad: a mindenségtől, az értelmen túlitól, az „isten tulajdonát” jelölő szakrálistól az egyes emberig.
Az öndefiníció a tulajdonságok helyett a szituáció megjelölésében áll. A költő feladata a pozíciója tisztánlátásából is adódik: tehát Reményik költője egyfajta prófétai közvetítő szerepet is betölt. A „nekem szegezett fegyverek” sor érzékletesen jelzi, hogy a rendkívüli helyzetben is vállalni kell az Istenszolgálat feladatát: hogy csak úgy szolgálhatja az embereket, ha odaadja magát a magasabb célnak is. Ha tehát nem bevonul az elefántcsonttoronyba – vagy kivonul onnan –, hanem fölülemelkedik rajta.
A szerző irodalomtörténész