Véletlenszerűen leveszek néhány kötetet a polcról. S rögtön helyesbítenem is kell, hogy ez így nem igaz, mert a választásomat egy korábbi szándék irányította. Nem véletlenszerű, hogy egymás mellé kerültek. Vagy legalábbis nagyjából közel vannak. Verseskönyvek. Olyan költők munkái, akiket szeretek. Nincsenek kedvenceim, még „legkedvesebb” verseim sincsenek. Amit éppen olvasok – és úgy érzem, hogy van közöm hozzá, hogy kapcsolatba lépett velem, hogy most már tud rólam a vers is –, az mindig a legkedvesebb.
De vajon tudnak-e egymásról a versek? Igaz, hogy a legtöbbjük már évek óta ott van a másik közelében, csupán a borítók és kötések választják el őket. Miért ne tudnának? De vajon nem olyanok-e, mint két magányos ember, akik ott élnek ugyanabban a lépcsőházban, mind a ketten várnak az igazira, de még egyszer sem szólították meg egymást?
Elhatároztam, hogy „kapcsolatközvetítő” leszek, és összehozok egy randevút a versek között. S immár valóban véletlenszerűen lapozom föl a könyveket, még arra is figyelve, hogy ne épp azon a helyen nyíljanak ki, ahol már „be vannak járatva” vagy valamiért megjelöltem őket. Mert akkor a korábbi találkozásom a verssel már irányítani fogja a „véletlent”. Mallarmé nincs most a költők között, pedig az ő híres verse a Kockadobás soha nem törli el a Véletlent, amelyben megalkotta „a szimbólum metafizikáját”. Magyar költőket választottam.
„Az éj lehajlik hozzád, / Szakálla zöld penész” – olvasom Füst Milán A vagány esti éneke című versének első két sorát, aztán továbbhajlik a könyv, nem is bánom, a folytatás most nem tetszik. Egy csillaghoz! Ez a következő vers címe. „A hold letűnt. Most delelőn áll az éj. / Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert / Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom.” Valami derűsebbre vágyom, mégis az Esti szó című kétstrófás költeményt adja a kocka. „Víz vagyok, zavaros, / Könny-patakos, – / A kedvem, a kedvem / Zivataros! // Köd vagyok, / Útvesztő, / Rendetlen temető, – / A szívem, a szívem / fekete kő!”
El kell fogadnom – biztosan ez a cudar világ szólt bele a véletlenbe. De lássuk, mit válaszol erre Nagy László! „Kívül a városon fékszárat megeresztve / hujjogva hajtanak a szeneskocsisok. / Kőbül a patavas rúgja a csillagokat, / mécsük a kocsi alól holdként kisajog.” – Így kezdődik A fekete fiúk című vers. Kúszik a szem tovább: „Pára száll, hab szakad, hívja a muraközi / sáfrányszín istállóba abrak, nyugovás. / Őket is várja a szép lovak palotája, / új slágert fülükbe a huzat dudorász.”
S Weöres Sándor következik, legyen hát az Összegyűjtött versek második kötete, ami kinyílik a Le journal című versnél: „kanca futott az udvaron / egy cédrus ötlött a szemébe”, s lentebb fut a tekintetem is: „emelkednék napvilágba / hullnék holdharmatba le / édes gyümölccsel tele / csontvázam hieroglifája”. Maradok ennél a kötetnél, s hogyan történhet, hogy éppen a Robogó szekerek kínálja magát?! Úgy emlékszem, a Rácz Aladár cimbalomművész emlékére ajánlott Falusi hangverseny záró darabja ez, amely bekerült a Ha a világ rigó lenne gyermekvers-válogatásba is, tanítják az iskolában. Megállok a második szakasznál: „A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik / a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog / a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad…”
Már a Kosztolányi-összes van a kezemben, és akárhogy is próbálom, a már sokszor újraolvasott A szegény kisgyermek panaszai kötet versei élvezik az elsőbbséget. „Mikor az este hirtelen leszáll” – így kezdődik a vers, és ez egyúttal a címe is – „olyan a kertünk, mint a temető. / Szomorkodik a vén jegenye-szál, / s a hold ezüst lepelbe leng elő. // Sápadva bolygom át a régi kertet, / a vén akácok látnak s megijednek. // A kisgyerek lehúnyja a fejét, / és fél az éj. És reszket a setét.”
Még Pilinszky vár – nehéz csak úgy „találomra” keresgélni: a több mint három évtizede nálam lévő kötet lapjai már széthulltak a sok forgatástól. A Telehold című verset inkább hagynám, pedig megrázó, ahogy „Fölszáll a hold / olyanféle ütéssel / és olyanféle lágysággal ahogy / csak a viszontlátás zokogó öröme / ráz egybe és mos egybe olykor-olykor / két összeérő arcot, fölnagyúlt, / boldogságtól ödémás kézfejet.”
Nehezen akarom elhinni, mégis úgy tűnik, mintha ezek a versek ismernék egymást. Legalábbis úgy, mintha ismernék a létezésnek azt a közös tartományát, amelyből Füst Milán, Nagy László és Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső és Pilinszky János is merített. Próbálom megfejteni, hogy miért olyan ködös és pépes és hangos és ízes az este; miért olyan fuvalmas és lebegő, lágy és zokogó; és miért van ott a hold az összes versben; és hogy ez vajon ugyanaz a hold-e, amelyik Adynál „milyen csonka” volt; és ugyanaz a hold-e, mint Van Gogh festményén vagy a japán haikukban. (A klasszikusok közt leghíresebb Macuo Basó őszi haikuját könyv nélkül tudom, Tandori Dezső fordította – s illik a hold az őszhöz: „Hold-ünnep éje. / A kis tó körül járok, / magam, hajnalig.”)
Fölrémlik előttem a kvantumfilozófusok leegyszerűsítő paradoxonja, mely szerint a hold nem létezik, csak akkor, ha ránézek, vagy ha nem is látom, de beszélek róla, vagy eszembe jut. Tehát ha van vele valamilyen kapcsolatom, akár a gondolat szintjén is.
A hold most jelenvaló, megsokszorozottan, pedig nappal van, még a márciusi délután langyos érintését is érezni lehet. A versek elkezdték megismerni egymást – bennem, a véletlennek hitt találkozásban –, már ha nem ismerték volna eddig is egymást – a holdban.
A szerző irodalomtörténész