Már napok óta nem találja. Csak feszíti belül valami, amit nem ért. Olyan, mint a szorongás. Azt sem érti. Nem tudja pontosan, hogy mitől fél. Ha tudná, nem szorongana, hanem félne. J. Károly sok mindent nem ért, ennek azonban most semmilyen könyvben nem tud utána nézni.
Nem úgy, mint amikor azt nem értette, hogy miért van eltűnőben a „homo sapiens”. Azt ugyan nem találta meg, hogy miért van eltűnőben, de kikereste egy lexikonból, hogy a latin kifejezés az értelmes, gondolkodó embert jelenti, és a ma élő emberek mind ehhez a fajhoz tartoznak. Nagyjából úgy 300 ezer évvel ezelőtt megnőtt a koponyája és az agytérfogata, így képes lett az elvont gondolkodásra, a nyelvhasználatra, a kézügyessége is rendkívül fejletté vált stb. Ez a „satöbbi” is szerepelt a meghatározásban.
J. Károly viszont nem erőltette meg az agytérfogatát ennek megfejtésével, mert azzal volt elfoglalva, hogy a homo sapiens a boldogság megtalálása helyett miért használja a koponyáját olyan eszközök és fogalmak kitalálására vagy olyan folyamatok eszkalációjára, amelyeknek az a vége, hogy hatékonyan tudja elpusztítani önmagát.
Ezt az eszkalációt is sokat hallotta a híradásokban, de utána tudott nézni. Az aktuális jelentése szerint „a háború kiterjedése más országokra”. Talált viszont még egy magyarázatot: „nem megoldott probléma felsőbb szintre való terjesztése”.
J. Károly természetesen a homo sapiens fajba sorolta magát, de nem csak azért, mert kiegyenesedett a gerince, és két lábon jár. Ismer ő olyanokat, akik két lábon járnak, de nem egyenes a gerincük. Inkább azért, mert megérteni vélte a nem megoldott probléma felsőbb szintre emelését. Igaz, a hivatalban a problémákat rendszerint rájuk zúdítják, tehát az alsóbb szintre, de itt néhány ember személyes problémáját az egész emberiségre terjesztik ki.
Ettől persze fél is, meg szorong is. Azért szorong, mert nem tudja, pontosan hogyan fog történni a kiterjesztés. Viszont már napok óta nem találja azt, amit keres. S azért nem találja, mert elfelejtette, hogy mit keres, csak arra emlékszik, hogy az a valami fontos. Talán azzal kellene kezdeni, hogy sorba veszi, mi a fontos, és mi nem az.
Lehet, hogy valamelyik dobozban van, de ha elkezdi fölnyitogatni mindegyiket, talál bennük egy halom haszontalannak bizonyult dolgot is, amiről valamikor azt gondolta, hogy hasznos. Például sok-sok igent, pedig mostanában inkább jól jön, ha ez ember nemet tud mondani. Például nemet a háborúra.
Vannak, akik nemet gondolnak, de igent mondanak, viszont ez nem számít. Annál inkább az, amit tesznek. Mert a kimondás sok esetben cselekvés is. A büfés Eszter magyarázta neki egyszer, mikor J. Károly azért feszengett, hogy nem meri megvalósítani az álmait. „Mondja ki, aztán mondja még egyszer, és már el is indult a megvalósítás felé. A kimondás az első lépés a cselekvés útján!”
S most megdobbant a szíve. Már nem szorongott annyira, hanem félni kezdett. Mert rájött, hogy mi az, amit keres. Mert tulajdonképpen Esztert keresi, legalábbis egy olyan valakit, aki száz százalékig olyan, mint a büfés Eszter, ebből kifolyólag nem is lehet senki más, csak ő.
De hogyan merjen belevágni a megtalálásba, amikor itt van az infláció meg az eszkaláció, aztán ismeretlen, magukat homo sapiensnek álcázó démonok leselkednek az emberiségre, és önmagunk helyett csupa idegenséggel vagyunk körbevéve?!
Ez a sok szorongás és félelem a rossz közérzet forrása. Ez a sok öngyilkossági kísérlete a világnak. Ez a sok démon. Pedig ő, J. Károly csak élni szeretne, békében és boldogan. Talán a nő lenne az igazi béke, még ha nem is nagyon érti a lelkét, és ennek semmilyen könyvben nem is tud utána nézni.
A szerző irodalomtörténész