Kultúra
A híres víziorgona, Aquincum kincse
Velünk élő rómaiak. A hangszert az ünnepségeken szólaltatták meg – Aelia Sabina emlékezete
A harmincas években tárták fel Aquincumban a posztósok és tűzoltók székházát, amely ma már nem látható, mivel helyére építették a korabeli áramátalakítót. Az alapozási munkák során Nagy Lajos ásatásai nyomán került elő a római épület pincéje, benne egy orgona romjaival. Ahogy azt az Óbuda évszázadai című várostörténeti monográfia szerzői felidézik: a hangszer az ókori világ egyetlen, jó állapotban fennmaradt példánya.
Mint ahogy a múzeum honlapján olvasható, a hordozható orgonát Kr. u. 228-ban Gaius Iulius Viatorinus ajándékozta a posztósok collegiumának. A donátor a polgárváros tisztviselője volt, a megajándékozott collegium pedig afféle korabeli szakmai egyesület, amely székházzal is rendelkezett.
A collegium centonariorum székháza a déli városkapunál volt, tagjainak egyik fő feladata pedig a tűzfigyelés és –oltás volt. Ennek oka, hogy az egyesület tagjai a farberek, a kemény anyaggal dolgozó munkások voltak, asztalosok, kovácsok és a centonatiusok, a keményposztóval foglalkozók. Ez a szakma a cento nevű vastag posztóról kapta a nevét, amelyet ha ecetbe mártottak, képes volt a tüzet lefojtani, így lettek a posztósok egyben tűzoltók.
A hangszert vélhetően az ünnepségeken szólaltatták meg. Az orgona fa, bőr, bronz és réz felhasználásával készült, 52 sípja volt négy sorban. Latin neve (hydra) arra utal, hogy vízzel működött, ez azonban nem bizonyítható, egyesek szerint levegővel szólalt meg.
Sorsszerű és egyben paradox történet, hogy az orgona miként maradt meg: a 3. században egy tűzvészben a tűzoltóság is leégett, a hangszer a pincébe zuhant, és a törmelék alá szorult. Amikor 1931-ben előkerült, az ásatást végző régész, Nagy Lajos 400 darabban találta meg, ám a második világháború alatt sok darabja elveszett, jelenleg alig 300 van meg. Az előkerült alkatrészek alapján a pécsi Angster gyár 1932-ben elkészítette az orgona rekonstrukcióját, majd a hatvanas évek végén újabb változat készült.
Az Óbuda évszázadai felidézi, hogy 1888-ban a Filatorigátnál már találtak egy sírt, amely összefüggésbe hozható az orgonával. Aelia Sabina ének- és orgonaművésznőnek állíttatta az előkerült emlékkövet férje, T. Aelius Iustus, a légió II. adiutrix víziorgonistája és zsoldosa – lehetséges, hogy ők játszottak a hangszeren. Ma Aelia Sabina nevét egy óbudai zeneiskola viseli.
