Egy római polgárváros mindennapjai

Európa városai közül sok ma is őrzi a római szerkezetét. A városmag körül, mint a vízgyűrűk nőttek tovább a birodalom bukása után az utódállamok települései. Aquincum, Savaria, Sopianae ókori portréja minden nehézség nélkül megrajzolható – ráadásul az egykori provinciákban mindenhol igen hasonlatosak voltak a városok.

Mint ahogy az az Óbuda évszázadai című könyv vonatkozó fejezetében olvasható, a téglatetejű kőházak az első században terjedtek el a birodalomban, az antefixeken – az ereszen elhelyezett márvány- vagy terrakottalapokon – különféle bajelhárító ábrázolások kaptak helyet a medúzafőtől az oroszlánig vagy a napkorongig. Az ablakokat beüvegezték, az üveget általában helyben gyártották.

Az esti világítást mécsesekkel oldották meg – az elmúlt évszázadokban szép számmal kerültek elő a különféle fém és agyag mécsestartók, köztük épp Óbudáról az a ritka lelet, amely egy két darabból összeállítható színházi maszkot formáz, és amely 2013-ban fordult ki a földből egy építkezésen. Noha a múzeumokban általában csak kis mécsestartókat láthatunk, a gazdagabbak egész csillárokat lógattak le a plafonról, amelyeken kis lángok világítottak.

Rómában, az idővel egymillióssá nőtt városban nem volt ritka a négy-ötemeletes ház sem, ám a provinciákban inkább csak két-háromemeletes épületeket húztak fel. Belül falépcsőn lehetett közlekedni. A rabszolgák általában a földszinten éltek vagy a hátsó udvaron elkülönített épületben.

A római lakóházak egy részét oszlopcsarnokkal, előtérrel, balkonokkal és verandával is bővítették, érdekes ugyanakkor, hogy a konyha nem volt természetes: az ételeket tűzálló tálakban a pékségekbe szállították, és ott készíttették el. (Ahol volt étkezőhelyiség, ott azonban helyet kapott egy tűzhely is.) A falakat mindenhol festették, növényeket és madarakat vagy mitológiai jeleneteket azonban inkább csak a gazdagabbak engedhettek meg maguknak. A padlóburkolat terazzóból készült, figurális mozaikot – ilyen látható az óbudai Herkules-villában – szintén inkább csak a tehetősek tudtak megfizetni.

Az aquincumi feltárások arra utalnak, hogy a város nagyon zsúfolt volt, a házak közt keskeny sikátorok vezettek. A fő téren, a fórumon ott állt a capitoliumi triász (Jupiter, Juno és Minerva, a legfőbb istenek) és a császárkultusz szentélye, ez így volt Aquincumban is. A központban kapott helyet a curia is, ennek oszlopcsarnokában Aquincumban Jupiter-Amon tiszteletére utaló korinthoszi oszlopfőt találtak.

Megtalálták a bazilika, az igazságszolgáltatás helyének nyomait (a rómaiak ezt használták üzletkötésre is), és azoknak a boltoknak, illetve műhelyeknek a maradványait, amelyek körülvették az üzleti-állami központot. A város keleti részén volt egy épületegyüttes, amelyben korabeli szálloda és fürdő működött.

Ezen felül üzemelt a városi közfürdő, amely Aquincumban több mint ezer négyzetméteres területet foglalt el. Megvannak ezenkívül egy kisebb, kettős fürdő romjai, amelyben elkülönítették a férfi- és a női részleget, sőt még két kisebb közfürdő romjai is.

A római fürdő nem egészen ugyanaz, mint egy mai gyógyfürdő: a lakók nemcsak tisztálkodni és rekreálódni jártak ide, de gyakorlatilag a társadalmi élet központja is volt. Tudományos viták, baráti találkozók zajlottak ott, a medencék mellett gőztermek és tornatermek is épültek az efféle komplexumokban, a körülötte található boltok pedig körülbelül úgy funkcionáltak, mint ma egy bevásárlóközpont.

Aquincumban a fürdőtől délre épült fel a macellum, a vásárcsarnok, de sikerült azonosítani a különféle collegiumok, egyesületek székházait is, köztük a tűzoltókét, sőt még a lupanarium – a bordélyház – feltételezett helyét is.

Ahogy a Rómaikor.hu cikke felhívja rá a figyelmet, a város Hadrianus alatt, 124 körül municípium rangot kapott, Septimius Severus uralkodása idején (194-ben) colonia lett. A 2–3. század fordulóján érte el a legnagyobb kiterjedését, lakóinak száma tíz-tizenkétezerre becsülhető. A hanyatlás már a 4. század második felétől megkezdődött, és az 5. századra nem sok lakó maradt.