A víz nyomában Pannóniában

A legrégibb római vízvezeték már a Kr. e. 4. században elkészült, a Via Appiáról is elhíresült Appius Claudius építtette a háromszázas évek elején. Az igazán nagyszabású aquaeductus-építkezésekre azonban még várni kellett, csak a Kr. e. 2. század közepén készült el a több mint kilencven kilométeres Aqua Marcia, majd lassan bevezették az összes forrást a városba.

Nemcsak a lakosságot és a fürdőket kellett ellátni, de a szökőkutakat is, a rómaiak pedig annyira vízimádók voltak, hogy (a Múlt-Kor magazin egyik cikkének adata szerint) az egy főre eső vízfogyasztásuk elérte a napi ötszáz litert, ez a többszöröse a tizenkét évvel ezelőtti, azaz 2009-es németországi napi vízfogyasztásnak, ami százhuszonöt liter fejenként. Természetesen nemcsak Róma, de a többi nagyváros is kapott vízvezetéket, a nyomvonalakat a groma nevű eszköz segítségével jelölték ki.

Kétféle megoldást alkalmaztak: vagy a magasban vezették végig a vizet úgy, hogy a vezetéket tartalmazó építmény végig lejtett, vagy a földben. Előbbi volt a drágább, utóbbi az olcsóbb megoldás. Technikailag a boltív tette lehetővé a hosszú vezetékek megépítését, amelyek egyszerűen a gravitáció elvén működtek. Ha kellett, még azt is meg tudták oldani, hogy egyes szakaszokon felfelé folyassák a vizet, mégpedig úgy, hogy az adott részen csökkentették a vízcső átmérőjét, így szívóhatás jött létre.

Hadászati szempontból a földben vezetett víz volt a biztonságosabb, egy esetleges barbár támadáskor ugyanis nehezebben tudták a földben futó vezetéket megtalálni és átvágni, mint a boltíves aquaeductust lerombolni – márpedig ha egy ostromlott város kifogy a vízből, az a végét jelentheti.

A császárok közül a legnagyobb építő, így vízvezeték-építő is Hadrianus volt, ennek ellenére – és a közhiedelemmel ellentétben – magát a vízvezetéket nem a rómaiak találták fel. Az ókori Keleten már mindenhol alkalmazták ezt a megoldást, ismerték Egyiptomban és a görög városállamokban is. Hadrianuson kívül Caracalla nevéhez fűződik még egy nagy vízvezeték-építés: az általa létesített fürdő vízellátását kellett biztosítania. Utódai inkább a meglévő vezetékeket hosszabbították.

A Romaikor.hu felhívja a figyelmet arra is, hogy a római Porta Maggiore városkapu falában máig megvan az a felirat, amelyet 270-ben Aurelianus császár rakatott oda, amikor új városfallal vette körül a várost, és az Anio Novus nevű vízvezeték boltíveinek kettős árkádsorral csatlakozó helyet alakítottak ki az új városkapuban. A császárkor végéig tizenegy vízvezeték szolgálta Rómát, ám a csatornázást csak viszonylag későn kezdték megoldani a 2. században.

Az egykori Római Birodalom területén körülbelül száz aquaeductus romja látható – köztük több Pannóniában. Ezek közül a legismertebb az aquincumi. Ezt a vezetéket a Római Strandfürdő területén ma is működő gyógyvizű források táplálták – áll az Aquincumi Múzeum honlapján.

A vízvezeték nemcsak a polgárvárost, de a légiótábort és a katonavárost is ellátta. A vízvezetékrendszer kiindulópontja egy, a nympháknak szentelt liget volt, ahol a felszínre törő tizennégy forrás fölé cölöpökön álló kútházakat emeltek a 2. század elején – írják. A víz terrakottaedényekbe folyt, majd innen medencékbe. A medencékből a boltíves pilléreken nyugvó, föld feletti vízvezető rendszerbe nyomták. A polgárváros északi kapuja mellett ért Aquincumba, kétszáz métert haladt, majd a katonavárosba vezették. Körülbelül öt kilométer hosszú volt.

A maradványok ma is láthatók az Aquincumi Múzeum melletti parkban, és egy rendbe hozott szakasz is megvan a Szentendrei úton.

Ezenkívül az egykori Pannóniában Szombathelyen, Sopronban és Szőnyben is tártak fel vízvezeték-maradványokat.