A gyűlölet nem pálya!

A 14. havi nyugdíj bejelentésének hírére a ballib ellenzék azonnal kötekedő üzemmódba kapcsolt. Ám zavarodottságukban egymással, sőt önmagukkal sincsenek összhangban. Amíg a DK például az eladósodástól tartva unokáink jövője miatt aggódik, addig a Tisza vezetője fittyet hányva a születendő kisdedekre, további havi nyugdíjak belengetésével próbálja híveit újabb „cuccal” kábítani. (Miközben üres kampányfogással vádolja a Fideszt, azért mert kedvez a két és félmilliós idősebb korosztálynak.)

A gyűlölködés önsorsrontó csapdájában vergődőknek most kapóra jöhetne az alkalom, hogy az „országot szakadékba taszító”, regnáló kormány elűzéséről ne csak sipákoljanak. A januártól megemelt plusz pénzt felajánlhatnák a szeretetország eljövetelének meggyorsítására, mondjuk az elesettek megsegítésére. De a kormányt zsigerből utálók sem Teréz anyák, inkább megtartják az ölükbe hulló plusz garast. Így némi lélegzethez jutva tovább pocskondiázhatják a Washingtonban megsüvegelt Orbán Viktort.

Adódik a kérdés, hogy miből fakadhat az ország csaknem felének az amerre a szem ellát, mindenhol csak pusztulást, reménytelenséget, nyomort észlelő szemlélete? Az ilyen negatívra hangolt, csupa rosszindulat emberek egy zsák felkínált aranynak sem tudnának igazán örülni, mert dögnehéz súlyú, az ajándékot zsák helyett valami nyamvadt kerekes bőröndben is adhatnák. Van, aki a notóriusan mindent fikázók világlátását a sajátos magyar néplélekre vezeti vissza. A viharos történelemünk során ugyanis őseink generációkon át kiszolgáltatott helyzetben, emberi méltóságuktól megfosztva éltek, aminek a lenyomata – a mindent tagadni kell, ami felülről érkezik – védekező, tiltakozó reflexben mutatkozik meg. Akár a sokat szenvedett, éhes kóbor ebé, amelyik elveszítette a bizalmát az emberekkel szemben, és már akkor is a fogát vicsorgatja amikor finom falattal kínálják. A tömeg hergelésében utazó fizetett provokátorok elégedetten dörzsölhetik is a kezüket, amiért a különféle tüntetéseken a méregdrága göncökben virító tinédzserek kórusban üvöltik: „Nem félünk! Nem félünk!” (Pedig lenne okuk a majréra, mert másnap fizikából feleltetés lesz.)

A hatalommal szembeni mérhetetlen ellenszenvre magyarázat lehet a szorongást keltő általános elbizonytalanodás is. A világ követhetetlenül gyors változásával ugyanis szinte lehetetlen tartani a lépést. A nagy kavarodásban az eligazodást a társadalmi értékrend hullámzása is nehezíti. Korábban az orvost, a mérnököt, a papot és a pedagógust illette meg a legnagyobb megbecsülés, ma viszont a pénznek és főként a médiakultúra jóvoltából a láthatóságnak van a legnagyobb respektje. A celebek mögött a tudás, az erkölcsi tekintély a rangsorban csak ezután következik, ami az embert könnyen frusztrálja, és egy rakás szerencsétlenségnek érezve magát a négy égtáj irányába szórja a szitkait. Ebből a csapdából a kikeveredést megkönnyítheti Viktor E. Frankl osztrák származású híres amerikai pszichiáter sok nyelvre lefordított, magyarul is megjelent könyveit olvasni. Az Auschwitzben öt éves sanyargatást csodák sorával és a saját jóvoltából túlélt professzor szerint az emberi szabadság mindenkinek megadatik, a maga döntése, hogyan viszonyul a sorsához.

A nyugdíj-kiegészítést rosszallók (nem most, nem így, nem mindenkinek) közül sokan magukra ismerhetnek a régi viccben. „A konyhai virtuóz háziasszony kérdezi a vendégét, hogy ízlett a főztje? Ilyen csapnivaló kaját még életemben nem ettem” –így a válasz. „De hát akkor miért repetázott háromszor is belőle? Mert elsőre nem akartam elhinni, hogy ennyire pocsék.”