Mindenáron balhé

Ez most a cél a magyar közéletben, ezért dolgozik az úgynevezett álcelebek csapata, ezért gyártanak mű-balhékat, mű-indulatokat, ezért hazudnak és provokálnak reggel, délben meg este, s valószínű éjnek évadján is a magukat ellenzéknek gondoló senkiháziak. Kínjukban már nem tudnak mást kitalálni ahhoz, hogy valami reflektorfény hulljon reájuk is végre, mint hogy olyan rágalmakat kreáljanak ellenfeleikről, amelyek előrébb tolják őket a ranglétrán, a pletyka-ranglétrán és egy ideig elfoglalhatják a nagy leleplezők helyét a bulvár-világban. Ilyen ez idő tájt az úgynevezett Semjén-botrány, ami napok óta kavargatja a politikai állóvizet, a jelszó pedig az: ha nincs botrány, csinálunk.

Sajnos nem vagyok pszichológus, így azt nem tudnám megmondani, a beteg lelkeknek mi fajta „löket” kell ahhoz, hogy szégyenletes álhíreket gyártsanak, de az az igazság, hogy jó néhány esztendő óta így élünk mi itt, a Kárpát-hazában. Pontosabban fogalmazva évek óta eltűrjük, hogy az úgynevezett baloldal egyes csoportjai boldog-boldogtalanra rátámadjanak, ha politikai céljaik úgy kívánják, és rendre bizonyíték nélküli vádakat, még inkább rágalmakat vágnak a fejükhöz. És a rágalmazók méltó büntetése rendre elmarad! Ilyenkor bizony nem mentegethetjük a jobboldalt sem, ugyanis számos eset bizonyítja, hogy nem siettek az ártatlanul megvádolt, megrágalmazott embereket megvédeni. Az igazságszolgáltatásnak ez nem válik dicsőségére. Sajnos oly korban élünk, mikor az ember úgy elaljasult – idézve Radnóti Miklós gyönyörű versét –, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.”

Mi, magyarok egyelőre az öldöklésből kimaradtunk, ki tudja, meddig, a kényszerképzetek viszont mérgezik mindennapjainkat, mert naponta jelennek meg életünkben hazugságok, rágalmak és gyakran tapasztaljuk a tények szándékos elferdítését. Most éppen itt van a „nemtudomhányadik” pedofil-botrány féle, ez divatos mostanság szerte a világon, s az áldozat ezúttal – s nyilván nem véletlenül – a miniszterelnök-helyettese. Ez idő tájt ő van soron. El nem bízhatja magát, mert bizony a rágalomhadjárat országunk különös politikai életében nem éppen egyedi jelenség. Csak valahogy a rágalmazó mindig megússza. A méltó büntetést mindenképpen. Hány ilyen esetet soroljunk? Nagyon sok van. Maradva a költészetnél, idézem a csodamuzsikus Rossinit, aki a Sevillai borbély című operájában énekeltette el a Rágalomáriát, melyből – legyünk költőiek – idézek egy részletet a rágalom természetéről: „És, ha egy szájból kiröppen: Adják, hordják egyre többen, Félénksége egyre csökken, Erre szökken, arra szökken. S hogyha már zúgó, didergő, Mint vihar kezén az erdő. Hogy süvölt és megreszkettet, Rémülettel látod ezt. Végre bömböl, zendül, harsog, Árad és nem látni partot, Dörgő orkán, szörnyű szárnyú, Olyat robban, mint az ágyú. Irgalmatlan végítélet, Mindent végromlásba veszt. És a rágalomnak tárgya, Ronggyá tépve, elcsigázva, Szörnyen össze-vissza törve, Pellengéren pusztul el. Úgy pusztul el …”

A szakmányban rágalmazókat, a mindenáron balhékat kreálókat sajnos nemigen hatja meg semmiféle vers, dal, mesterségesen csinálják ugyanis a konfliktusokat, csak és csakis azért, hogy eltávolodjunk egymástól mi, emberek. A közéletet tönkre tenni szándékozók meglehetősen hatékonyan dolgoznak, ezt sajnos naponta tapasztalhatjuk. Hogy megtaláljuk-e a hidakat egyszer egymáshoz, azt nem tudhatjuk, de legalább áhítjuk. Remélhetően többen, mint ahányan rágalmazni, békétlenséget szítani szeretnek. Böjte Csaba egyik könyvében ír Saul történetéről. Imígyen: „Tudjuk Saulról, hogy ő egy igazi „rosszfiú”. Mi több, terrorista. A mai világban az ilyet kilövik. Nincs párbeszéd. És milyen szép, hogy ezt az embert Jézus megszólítja: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Vagyis elindul egy párbeszéd, és tudjuk jól, hogy Saul végül megkeresztelkedik, sőt Jézus barátja lesz. Odaáll Szent Péter elé, és azt mondja, szeretne apostol lenni, hogy hirdesse a szeretet evangéliumát. S elindul Saul, belőle lesz a népek apostola, s élete végén megírja a Szeretet himnuszát, a világtörténelem állítólag legtöbb nyelvre lefordított, legtöbb kiadást megért versét. Gyönyörű történet. Mi itt, egy új évezred elején még távol vagyunk ettől. Egyelőre csak áhítozunk arra, hogy találjuk meg a hidat egymáshoz. Örömünk annyi, hogy ha már ilyesmi előfordult az emberiség történetében, talán az ismétlés sem lehetetlen. Műbalhék nélkül.