Kísérlet a bánat ellen

„Jaj annak, akinek ez a könyv fogja megalapozni az irodalomszemléletét!” – idézi Jánosi Zoltán irodalomtörténész (az Antigoné gyűrűi című 2022-es tanulmánykötetében) Vasy Géza kifakadását a Szegedy-Maszák Mihály által felügyelt „új-Spenót”, A magyar irodalom történetei című 2007-es kézikönyv, s annak is a nem létező Nagy László-fejezete apropóján.

Jánosi értekezése („Örökzöld” – ködben, jágzajlásban) nem az 1989 utáni irodalmi ízlésirányok ütközőzónáiba került Nagy László lírai életművét tette személyes mérlegre, hanem a Nagy László lírájának recepciója révén is láthatóvá vált ízlésirány-változásokat (vagyis azok torzulásait).

A 2025. július 17-én 100 éve született költő már az 1990-es évek elejének irodalomtörténeteiben is kevesebb figyelmet kapott, aztán a nem titkolt kanonizációs szándékkal kiadott 2007-es tanulmánykötet különösebb jelentőséget sem tulajdonított neki, „besoroltatik egy zsákutcásnak láttatott alkotásmód jelképes alakjai, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor mellé”. – Ezt már Papp Endre állapította meg a Nagy László-értelmezések kulturális szemléletünk töréspontján című tanulmányában, amit azzal toldott meg, hogy az „új kánon” esztétikailag irreleváns teoretikus értékelésének bizarr komolytalansága miatt – emlékei szerint – „egy Görömbei-szigorlaton ennyi tudással felvértezve reménytelenül küzdene a hallgató a kettesért”.

Görömbei András és a „bartóki” líra-modellt vagy a Németh László-i minőség-alapú értékeszményt követő nemzeti szellemű irodalomtudós-társai már a rendszerváltozás előtt küzdöttek a költő 1978-as halála utáni „deheroizáló-profanizáló” szemléletmódokkal, míg fokozta az értelmezés zavarát a túlságosan mitizáló ellenpólus is, mert – Jánosi szavaival – az csupán a „bajvívó” költőt láttatta, de „a pályavég antropológiai és nemzeti krízisét felmutató Nagy Lászlót megpillantani nem akarta”.

Nagy László életműve azonban valamilyen módon mindenkit állásfoglalásra késztet, azokat az író-költő és irodalomtörténész generációkat is, akik sem életkoruk, sem az új élethelyzetek miatt „nem élhették meg korábban közvetlenül a Nagy László lírájának befogadását alakító-befolyásoló társadalmi-kulturális-irodalmi-irodalompolitikai erőket és mozgásokat” – így például a klasszikussá (és nemzeti szempontból is jelképessé) vált értékeinket folyton megkérdőjelező liberális kánont. A Nagy László utáni nemzedéktagok közül többen is az önértelmezésük részévé tették lírai örökségét, például a képek „sűrített erejét”, a „világgá kiáltott én” hitelességét, az „idegen anyagnak” a saját versbeszéd természetéhez igazítását – de A Zöld Angyal látomását is, mely a létezésünk vagy a létkeretek valami idegen erő általi erőszakos birtokba vételének monumentális végítélet-képe. Ide sorolható még a balladaiság és az „alanyi” megéltség szintetizálása, s különösképp a küzdő ember erkölcsi dimenziója. És ettől válik ez a látomásos síkba emelt költészet „valóság-irodalommá”, korokon átívelő, mélybe tekintő igazság-helytállássá.

Mert ha a tendenciózus irodalompolitika kiszorítani igyekezett Nagy Lászlót a modern magyar költészet első vonalából – Papp Endre és Szentmártoni János megfogalmazásait követve –, a kikezdhetetlen értékképzetet, az erkölcsi biztonságot, a népi-nemzeti kultúra folyamatosságának tudatát, a hagyomány és a modernség, a magyarság és európaiság szintézisét megteremtő bartóki modellt is szerette volna mellőzni. S ezzel egyúttal a nyelv- és értelem-krízist, a világ- és tapasztalatvesztést (összességében az érték-bizonytalanságot) szolgálta.

Hála Istennek, a 2020-as Nemzeti alaptanterv az alsó és felső tagozatokon három-három jelentős – korosztálynak megfelelő – Nagy László-vers nemzeti etikai dimenzióba és kulturális tudatba-rögzítéséről gondoskodik. A Sebeők Melinda által idézett Jánosi Zoltán-féle rezümét is közvetítve, mely Nagy László lírájának legfőbb vezérfonalait zsinórmértékekként is elénk állítja. „S ha most tőlem azt kérdeznék, hogy a huszadik század második felében melyik költőnk fejezte ki legteljesebb módon az Európa sarkába szorított, s ott […] megkapaszkodni akaró magyar nép sorsproblémáit, nemzeti azonosságtudatát, lázadását, azt felelném, Nagy László. Ha azt tudakolná a kérdés, hogy ki fogalmazta meg legkatartikusabban a történelem fogaskerekei közé szorult személyiség őrlődését is e korban, arra is azt mondanám, hogy Nagy László.”

Itt van a kezemben Nagy László „képes krónikája”. A Kísérlet a bánat ellen című posztumusz könyvet a költő felesége, (a méltatlanul feledtetni akart) Szécsi Margit állította össze a hagyatékban maradt füzetlapokból. A több mint kétszáz, az 1969 és 1977 közötti időrendet tematikusan újraosztó rajzos-szöveges naplóoldalon sorakoznak az ötletek, krokik, javított versek, néha napi jegyzetek és olvasmány-reflexiók; vannak köztük letisztázott kéziratok és képversek; csak hat nyomtatott szövegrész szerepel benne, sajátos ciklustagolást hozva létre. A Medvezsoltár, az Ajándék, a Képversek és betűképek, az Isten lovai, a Versben bujdosó, az Így írlak versbe vagy a Műtét anyánk szemén, a Fejfák, az Elvarázsolt kastély, a Jönnek a harangok értem és a Kondor Béla-képekhez írt ciklusok-kötetek több darabjának s néhány műfordításának a genezisét is nyomon követhetjük. Látjuk például a Hószakadás (még) prózaverses ős-változatát; Balassi „kíméletlen szigorúságú” lázbeszédének kéziratát, mely (Csoóri Sándor szavaival) „búcsú és leszámolás, de nem megőszült elégiába fulladó líra, hanem gyávákat és hitgyalázókat földre térdepeltető”.

Nagy László költészetét tanítva mindig a hallgatóim kezébe adom e kötetet: nem pusztán a műhelymunkát sejthetjük vissza belőle, hanem az epikus kiterjedésű világképet, a lírai lobbanású hangulatot és a drámai összegzésű sorsot és embert is. A lét-belső és a külvilág szeszélyesen, mégis szükségszerű rendben sorjázó reflexiói ezek. „Minden, amihez köze volt, megszabadul a véletlenszerűségtől, s átnő a jövőbe” – fogalmazott Csoóri a kötethez írt bevezetőben. S izgalmas, ahogyan kiküzdődik a vers, vagy amikor „az örökre kivégzett félmondatok” helyébe rajzokká érlelődő vonalak lépnek. Az egykor képzőművésznek indult Nagy László spirálfüzet-lapjain szavak és vonalak, szövegek és rajzok futnak elő a képben-szóban alkotó, a versbe is titkos jelentésű és expresszív erejű képeket sűrítő gesztussal.

1977-nél állok meg. A lap fölső részén a Didergő ezüstfiú című vers áthúzott, első, s alatta a kész, kötetben megjelent változat. Aktuális most is, nem melegít, hanem fáj, íze keserű, kiben-kiben más és más jelentést képez, de ostor és figyelmeztetés, számonkérés és ítélet egyben. „Ha jutsz ama korba / didergő ezüstfiú / te nem leszel tisztább / tisztesebb se jobb / zsugorodva húsban / zsugori leszel mohó / s mint öreganyád / egy tányér meggylevesért / megostoroznád a világot // Hogy eljövendő ne legyen / ami írva van ellene / szedd a jószert a mérget / nyugodtan ezüstfiú / a rossz álomtól se félj / hemperegj ágyadon bátran / mint hölggyel mint mentőangyallal / a fénylő szivárványos / irgalmas katasztrófával”.