Magyar tanulság

Vajon igaza van-e Weöres Sándornak, amikor azt mondja „Fénylő tajték után fut a magyar, / Jaj mindig azt a nemzetet csodálja, amely veszteg lenni nem akar, / s a bolhatáncot legvadabbul járja.” A vers nem arra való, hogy konkrét történelmi helyzeteket mutasson be, mégis fontos megemlíteni, hogy e sorok 1944-ben keletkeztek, s így adódik, hogy a „legvadabb bolhatáncos” a német lehet, melyet túszul ejtett a nemzetiszocializmus. De a vers azért vers, mert általános igazsága vagyon, s a „veszteg lenni nem akarást” nagy erővel vetíti mindazokra, akik hadonászva, kiabálva egy új téboly jelszavát hirdetik. S ez már lehet a kommunizmus is, amely az oroszokat ejtette foglyul, s már ugyanabban az 1944-es esztendőben megjelent Magyarországon. Nem kétséges, hogy ezeknek is, azoknak is voltak hívei nálunk is. Voltak csodálói a nemzetiszocializmusnak és csak úgy, ideológia nélkül a németeknek is. Utóbbiak lehettek többen. Voltak hívei az oroszoknak is, de talán többen a kommunizmusnak. Összességében mi „magyarok” azonban nemhogy kitűntünk volna e „tébolyult jelszavak” követésével az európai nemzetek közül, ellenkezőleg, igyekeztünk távol tartani magunkat tőlük.

A szélsőséges ideológiáknak a hatását vizsgálni az egyes nemzetekre, s ezt összehasonlítgatni, értelmetlen vállalkozás. Már csak az adott területnek az ideológia centrumához való viszonya miatt is. Gondoljunk a francia kollaboránsok és az ukrán „segédszemélyzet” helyzetére, a cseh védnökség államapparátusára és a lengyel állapotokra. Mégis, lehet azt állítani, hogy a franciák, csehek és a többiek „futottak a fénylő tajték után”? És a magyarra lehet? Amely 1944. március 19-ig meg tudta akadályozni a német megszállást s mindazt, ami evvel járt: deportálást, totális mozgósítást, a bombázók célkeresztjébe kerülést. A figyelmeztetés mégis jogos. Akinek nem inge, ne vegye magára. „Sose fuss utána! / Téged nem tarthat meg más, mint önmagad.” Éppen ez az, amiből végzetesen igyekeztek kifordítani minket. Önmagunkból. Azelőtt is és azóta is. Szörnyű teher ez, mert nemcsak belső tulajdonságainkat, képességeinket rágják évszázadok óta, hanem magát a magyarságot is, a magyar államot is, a puszta létünk helyszíneit is. Korlátozzák nyelvünk használatát, kultúránk megélését. Ma is. És ki kell tudni mondani: néha alig van már erőnk ellenállni. Valami egészen döbbenetes, ki tudja honnan előbújó képesség tartotta meg a magyart a török után, egyik-másik Habsburg alatt, Világos szörnyű üzenete után, Trianon után és a második világháborút követően is. Újra és újra nekirugaszkodva. Hát honnan lett volna az az erő? Sose mások után futásból, százszor inkább önmagunkból. Ez a legbiztosabb forrása a reménynek, hogy meg tudunk felelni az új kihívásoknak. Nem kívülről várjuk a megoldást, bízunk magunkban.

Ehhez tényleg az kell, hogy ne fussunk a legvadabb bolhatáncot járó nemzetek, csoportok után. Ezek most is duhajkodnának. Németek, angolok, franciák, lengyelek, oroszok, ukránok. Kész az új világháborús show. Kameráknak pózolnak, nem létező pénzt osztanak, fegyvereket küldenek. A középpontban vannak. Mások is kedvet kapnak. Ragadós. Világoskék pulóverben, mackófelsőben vonaton Kijev felé osztják az észt. Atomernyőt vonnának, Taurust adnának, bevonulnának. Miközben az emberiség öklendezik. „Cafatos a hulla. / Kásásan folyik a hulla. / Mozog a hulla.” Ugye megéri? Ursulának puszi. „Katonák szájában / Ereim végei / Úgy szívják véremet / Csak ebbe ne haljak meg.” Nyolcvan éve májusban Magyarország szovjet megszállás alatt élt. A megszállás és a háborús vereség brutális volt. Az ország – bárhogy is próbálta elkerülni – morális krízisben volt. Voltak a környezetünkben – itthon is –, akik azt várták, hogy most ebbe belepusztulunk. Hogy ebből már nem lesz felállás. Hogy most víz alá nyomhatnak. Itt vannak most is, ők azok, akik állandóan „szembesítenek”, kínpadra hurcolnának, bebeszélnék nekünk, hogy mi vagyunk a legalja nép, nálunk nem lehet élni, innen csak elmenni lehet, hogy itt nincs is parlament, a többség kisebbség és viszont, az Alaptörvény egy darab papír, amit nem hogy kétharmaddal, de egymaga is széttéphet bárki. Minden önjelölt „forradalmár” elállhatja az utunk.

Igaz, nagy vállalkozás volt 1945-ben megpróbálni új alapokra helyezni a nemzet sorsát. Figyelni a parlamentáris demokráciára is, az emberi jogokra is, a földosztásra is, a szociális kérdésekre, s az egész mögött még erkölcs is legyen. A számonkérés a nemzet javát és önbecsülését szolgálja, ne az önsorsrontást, öngyűlöletet. Nagy harc volt, negyvenhét tavaszáig talán a remény volt több, azután már inkább a félelem. A magyarság java nem mozdult az új megszállók és eszméjük felé, mint ahogy hidegen hagyta a német világ is. Persze voltak, akik csatlakoztak a hadhoz, nem kevesen közülük ehhez is, ahhoz is. Mikor, hogy. A „kisnyilasokra” szüksége volt a kommunista pártnak. A tömegharchoz, sztrájkokhoz, verésekhez. Anno láttam nyolcszázezres sorszámú nyilas tagkönyvet, de ez nem bizonyít semmit. Különben is, 1944 novembere volt. Akkor egész üzemeket kényszeríthettek a nyilaspártba. Később ezek leginkább kommunisták lettek, hétszázezren. Csak a szociáldemokratákkal volt baj, de őket hamar megfélemlítették, pártjukat felszámolták, hangadóikat becsukták. Marosán Györgyöt, akinek nagy lehetett a szája, pedig sokat tett a szociáldemokrácia felszámolásáért, halálra is ítélték. De ez csak mellékszál. A lényeg, hogy a demokratikus kezdeményezést, amely a magyarságból, önmagából fejlődött ki – már a harmincas években –, ellehetetlenítették. Ennek a pártjait – Független Kisgazdapárt, Szabadságpárt, Demokrata Néppárt, Függetlenségi Párt – felszámolták. Nem azért, mert elfordult tőlük a magyarság, hanem azért, mert a negyvenhetes példátlan választási csalás révén a kommunista párt és vak vagy megvakított szövetségesei (Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) ellehetetlenítették a parlamentarizmust, és szovjet segítséggel diktatúrát vezettek be.

Bármilyen bombasztikus is, mégis találó, hogy olyan rendszert honosítottak meg, amely átmenet volt a koncentrációs tábor és az elmegyógyintézet között. De vajon ki támogatta ezt? A magyarság hány százaléka? Ez 1956-ban nagyjából kiderült. Lehet, hogy volt öt százalék, soha nem fogjuk megtudni, mert a népet azt követően sem kérdezték meg soha a kommunisták, miután restaurálták Kádár alatt a rendszert. Azért csak mondogatják ránk: „Kádár népe vagyunk.” Bárhogy is próbálják velünk elhitetni, hogy 1989/90-ben a rendszerváltáshoz alig volt közünk, a szabadság és függetlenség gondolata belülről fakadt, önmagunkból. Sokat tettünk érte. Szerencsére nem kellett fegyverrel, tettük szavakkal, dallal, hétköznapi cselekvéssel, magától értetődő természetességgel. Szót fogadtunk, nem gyűjtöttük fejünkre a halált, és ki tudtunk maradni a táncból. Úgy tűnt a hadonászás, a téboly már nem is lesz divat, talán mindenki tudja, hogy a táncban a csizma szétszakad. Nincs értelme. A németek egyesültek – még segítettünk is. Kár volt, nagyon megváltoztak azóta. Az orosz (szovjet) birodalom szétesett, örültünk neki. Meglehet, korai volt az öröm. Voltak gyanús jelek, itt a déli határainkon is, Irakban, Észak-Afrikában, Afganisztánban, a Kaukázusban, Krímben. Utórezgéseknek véltük, ki támogatta, ki ellenezte, pedig háborúk voltak ezek is. A huszadik század maradványai. Ezekből még lényegében ki lehetett maradni. Ezek még nem fenyegették az egész civilizációnkat. Bő három éve háború zajlik Oroszország és Ukrajna között Európában. Orosz terminológia szerint Oroszország és a „Nyugat” között. A 21. század nagy csalódása. Az amerikai elnök talán már befejezné. Az orosz és ukrán emberek bizonyosan. Mi, európai polgárok is. Vannak még, akik tüzelik a táncosokat, húzatják a talpalávalót, fizetik az italt. Úgy tűnik, semmi se drága. Mi fogadjunk szót a költőnek: „ó, azt csodáld nagyon, / mely ki tud maradni a táncból! / mert századunk harsogó tébolyából / nincs más menekvés, mint bölcs nyugalom.” (Weöres Sándor: Magyar tanulság.)

A szerző történész