J. Károlyt egy váratlan pillanatban betöltötte a felismerés, hogy békében él önmagával és a világgal. Ezt kissé maga is furcsállotta, mert korábban sem a saját helyzete, sem a világ állapota nem adott okot az elégedettségre.
Talán azért szállta meg a béke és a nyugalom érzése mégis, mert legalább egy hete nem nézett televíziót, nem hallgatott és nem olvasott híreket. A munkatársak panaszai előtt becsukta a fülét, az osztályvezető utasításait gépiesen, mondhatni szenvtelenül hajtotta végre. Ezek úgyis csak kisbetűs feladatok – de rá a nagybetűs Feladat vár.
J. Károly ugyanis minden üres idejét olvasással töltötte. Mielőtt a büfés Eszter elutazott volna, s a férfi arcáról lerítt, hogy közben végig a nőre fog gondolni, és ha rajta múlik, bele is hal a szomorúságba, összeállította neki az olvasnivalók listáját. Ez segíteni fog – mondta. Bár a könyvekből nem lehet megtanulni az életet, de ha elgondolkodik rajtuk, bemerülve a lapok közé, kiemelkedik az időből. Így mondta: „kiemelkedik az időből”, és J. Károlyt már ez is valamilyen titkos reménységgel töltötte el.
A következő könyvek szerepeltek a listán: Nyolc séta a nyugalom kertjében. A hallgatás feladata és a Feladat boldogsága. A Jóság halhatatlan ereje. Befelé figyelj, kifelé mosolyogj! Neked is van angyalod: nem vagy egyedül. Az Örök Jó. A békétől a békéig. – Ez pontosan hét könyv, mindegyik megvolt a könyvtárban, és J. Károly kikölcsönözte. A hetediket külön engedéllyel, a könyv fontosságára való tekintettel. Már a harmadiknál azt érezte, hogy beköltözött a lakásába és a szívébe a nyugalom.
A hosszú csengetésre sem rezzent össze, mint máskor, és a könyvjelzőt, ami szantálfából készült, és Esztertől kapta az utazása előtt, elhelyezte a lapok között, a könyvet óvatosan tette a fotel melletti asztalkára, meg is igazította, hogy ne lógjon le a sarka. Az ajtón már dörömböltek, de ez sem ingatta meg a nyugalmában.
Az ajtó előtt egy fekete ruhás ismeretlen alak görnyedt, ám ebben az összegörnyedt állapotában is volt legalább kétméteres. Kígyószerűen nyújtott fejét félig eltakarta a napszemüveg, vöröses haja háromfelé volt fésülve, középen előre, két oldalon pedig csomóba hegyezve. J. Károlyt szarvakra emlékeztette, s úgy tűnt, mintha apró szikrák pattogzottak volna belőle a folyosói félhomályban.
Nem köszönt, nevet sem mondott, csak annyit, hogy ő a Végrehajtó, és a tiltott könyvekért jött. J. Károlyt még most sem hagyta el a nyugalom, hiszen tudta, hogy neki nincsenek tiltott könyvei. A Végrehajtó azonban félretolta a férfit, és fölmarkolta azt a könyvet, amit J. Károly az imént olvasott. Most látta csak a feketére festett hosszú körmöket.
A Jóság halhatatlan ereje? – Ez is ott van a tiltott könyvek listáján! Meg a nyugalom kertje, a feladat, a boldogság és a béke… Még hogy angyal?! – és sátánian kacagott, ahogy a zsákja mellé pakolta a könyveket.
J. Károly mit sem törődve vele, kiemelte a Végrehajtó kezéből a Jóságot. Hangosan olvasni kezdte belőle azt a részt, amelyben arról volt szó, hogy erkölcsi tekintetben három olyan dolog van, amitől őrizkednünk kell: a lelki rossztól, a fegyelmezetlenségtől és az állatiasságtól. Ez az jelenti, hogy a legfőbb jóhoz az erény, a rend és az isteni, tehát a hősies méltóság vezet.
Közben észre sem vette, hogy a Végrehajtó előbb sziszeg, aztán elsápad, majd egészen elvörösödik. Utána felkiáltott, hogy: „Jaj, már megint az etika, jaj, ez az átkozott Arisztotelész!” – És megütötte a guta.
J. Károly telefonálni akart a mentőknek, de a telefont csak a spájzban találta meg az üres befőttesüvegek közt, oda száműzte, hogy ne zavarja meg a békéjét. S mire visszajött, a Végrehajtó helyett csak egy foltot talált a parkettán. Erős vizeletszaga volt.
A szerző irodalomtörténész