Egyenes labirintus

Ezerkilencszáznyolcvan őszén történhetett. A Teréz körúti Tavasz presszóban találkoztunk, azt hiszem ez volt az egyetlen alkalom, hogy ott jártunk. A Nyugati pályaudvarról jöttem, vagy oda mentem, már nem emlékszem, még csak udvaroltam és Vácon is volt még „érdekeltségem”. Jól emlékszem az érzésre, ami átjárt, amikor a helyiségben az ajtótól a legtávolabbi asztalnál, egészen a tapétás fal mellett megláttam Pilinszky Jánost. A tévében láthattam azelőtt, ezért ismertem fel. A költő teljesen beleillett a környezetbe, mégis, mintha egy francia filmből kimerevített fekete-fehér jelenés lett volna. Ott merengett a sűrű füstben mint egy ikon, mint valami földöntúli hasonlat. Nagyon magányosnak tűnt, mint aki elhagyta a Parnasszust, itt lent köztünk viszont nem tud mást tenni, mint a zuhanásra emlékezni. Emlékezni olyasmire, amit nem képes már felidézni: „Végülis milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás” – talán ezt kérdezte, és a kékes füstben látta lebegni az oltárt, a szentélyt, és baráti kézfogásra, ölelésre vágyott. De az is lehet, hogy már unta az egészet.

Gitta látta rajtam, hogy megzavart a költő látványa. Végül is teljesen olyan volt, mintha valamelyik nagy klasszikusunk ülne itt, s én is ott ülnék. Tudtam, hogy Ady nem lehetett ilyen, mert soha nem ült egyedül, inkább vitte magával az ivócimborákat a Három Hollóba és mindenhová, és fizetett is bőven, hogy csodálják s egy kicsit szeressék is. Kosztolányi, Karinthy a nagy társaságot kedvelték, a csodálókat – hölgyeket is –, folyt az ugratás, harsány társalgás, míg tartott a mámor-import. Babitsot, Illyést, József Attilát sem tudtam így elképzelni. Ilyen semleges nyugalomban. Talán Tóth Árpád, Juhász Gyula vagy Szabó Lőrinc jöhetett szóba. Fél szemmel állandóan a költőt figyeltem, Gittát zavarhatta ez. Akarsz egy dedikációt tőle? – kérdezte kissé élesen. Zavarta, hogy nem csak rá figyelek. Összerezzentem. Nem érdekelt az ilyesmi, senkitől sem volt autogramom. Nem is tartottam kivitelezhetőnek. Időugrásra lenne szükség. Továbbra is úgy tűnt nekem, hogy a költő asztala és füstfelhőbe burkolódzó alakja nem evilági képződmény. Mintha csak ide vetítené a képzeletem. Mintha a dohányfüstös teremben, a ragacsos illatú testek között zöld fűben, fák alatt megterített asztal állna, ahol nincs első és nincs utolsó vendég. Aki ott ül, valójában az univerzum polgára. Nem lehet ilyesmivel zavarni.

Eszembe jutott, mi lenne, ha bejönnének igazoltatni. Ez mindennapos volt akkoriban. Főleg egy ilyen pályaudvar közeli lebujban. Mondjuk egy tipikus rendőrtörzsőrmester egy tizedessel meg egy munkásőrrel. „Személyigazolványt kérem!” A költő nem reagál. „Mutassuk, vagy nem mutassuk?” – kérdezi a törzsőrmester, de testbeszédén némi zavar látszik. Bánja már, hogy megkérdezte. A költő arcéle, egész áttetszősége a sűrű füstben teljesen elbizonytalanítja. Az univerzum polgára vagyok. „Az más. További jó szórakozást kívánok!” Az egyenruhás trió távozik. Megkönnyebbülés érződik a helyiségben. Egy refes kér még egy felest és pikoló sört is hozzá. Gitta feláll és odalép a költőhöz. Nem mertem odanézni. Több volt ez, mint elfogódottság, inkább valami elementáris félénkség. Azelőtt is és azután is. Nehéz volt ezen áttörni, alig néhány kivételes emberrel sikerült. Igaz, sokkal nem is találkoztam. Néhány pillanat és ott volt az asztalon valami csomagolópapíron a személyre szóló aláírás. Többet nem néztem a költő felé, félénkségem is megmaradt. Ilyen helyzetekben mindig Gitta ment előre – indexet aláíratni, szállást megkérdezni, könyvszerződét megbeszélni –, mindig sikerrel. Nekem is megvolt a dolgom: vigyázni rá minden körülmények között.

És persze csődöt mondtam. El sem hittem, hogy az a nyitott szárnyú emelkedő zuhanás már végzetes. Visszazuhanás. Már a nyílegyenes labirintusban vagyunk „melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

Kiléptem az utcára – „Lenin körút” –, szemben a Központi Posta épülete, valamiért kellett ide járni, talán a külföldre menő s onnan érkezett levelek miatt, már nem emlékszem. Vagy az át nem vett pénzküldeményekért? Ezek csak később érintettek, akkor ilyesmi nem foglalkoztatott. Nem leveleztem külfölddel és pénzt sem kaptam az írásaimért. Az első félévet jártam az egyetemen, Ferenczi professzornál Hellászról hallottunk. „Penthékosziomedimnosz.” Ötszázmérős. Ez rendben volt. Inkább, mint a helóta. A görög világ derűvel töltött el. Talán mert ahhoz a korhoz leginkább a tragédia műfaja illett, amelynek sziklaszilárd erkölcsi alapjai megkönnyítették a tájékozódást. A Szikra Filmszínházban már nem emlékszem mit játszottak, de este volt, a neonok nagyvárosi pompát sugároztak. A mozi német pénzen épült 1926-ban, még a némafilm korszakában. Az elhúzható teteje mindig megdöbbentett, szinte boldog voltam, ha kinyitották. Pár másodperc alatt lejátszódott bennem a mozi felépítésétől az egész történelmünk, és boldog voltam, hogy ez még megmaradt. Ilyen volt a hullám a Gellért Fürdőben és az egész földalatti vasút. Tehetetlen dühöt éreztem, mikor azt 1973-ban „modernizálták” és elpusztították a míves fa kocsikat, meg behozták a jobboldali közlekedést. A Szikra (UFA) mozi túlélt sok mindent, háborút, kommunistákat, még a rendszerváltoztatást is, de ma már írmagja sincs. Barbárság volt megszüntetni. Félek, hogy a Gellértre most kerül sor. Ne így legyen! Az Ilkovics büfé már nem állt. Akkoriban nem is hallottam róla. Egy forrásban olvastam később az „Ilkóról”, ahová a lecsúszott egzisztenciák jártak. S nem volt elég a bajuk, még „ellenségnek” is minősítették őket Rákosi fogdmegjei. A Marx tér valóságos csatatérhez hasonlított, nagy erőkkel építették az aluljárót és a felüljárót, amelyről már azt suttogták a városban, hogy soha nem fog összeérni a két oldalról megkezdett úttest. Végül azt hiszem így is lett, voltak, akiket felelősségre vontak. Azután csak összeért a két rész. Szépnek nem szép, de hasznos.

Imbolyogva álltam a Marx téren. A pályaudvar hatalmas üvegfala mögül hallatszottak a vonatok neszei. A kalauz sípolt. A vonat lassan kigördült a csarnokból. Rajta kellene legyek, de most nem bántott, hogy maradtam. A tényre gondoltam, hogy repülünk. Boldog érzésembe keveredett azonban némi aggodalom is. Mi ez a zuhanás, végzetes visszazuhanás. Valójában ez lenne az áttörés a tények falán a valóságig? A boldog repülés csak illúzió, a valóság a zuhanás, a szenvedés, a félelem. Összerezzentem. Valami munkagép hatalmas robajjal lökött arrébb egy rakás betonelemet. Nem zökkentett ki. Ez jó, ez a nyílegyenes labirintus, ez a forró folyosó. Arra megyek én is. Lám, ezerkilencszáznyolcvan őszén, a „fejlett szocializmus” építésének ki tudja hányadik évében szabad akaratból elindulhattam én is az egyenes labirintusban át a tények falán, hogy röpülhessek. Mámoros érzés volt, de nem felhőtlen. A röpülésben ott volt a zuhanás élménye. Nem lehetett tudni, hogy túl vagyok-e már rajta, vagy csak elkövetkezik majd. Most már érzem. És a szabad akarat valahova egyre távolodik. „És mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, ezt a forró folyosót, / a nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”

Az én utamon is addig kell eljutnom – egész a végső határig –, ahol a szememben már tükröződik a teremtés lángja. Odáig, hogy meglássam az egész repülés értelmét, a zuhanás kínjának értelmét, és viszontláthassam önmagam. Szerelmes ölelésben, baráti kézfogásban, illatos zöld fűben, fák alatt az erdőszélen. Valahol a Pilisben. Semmi lázadás, semmi ellenállás. Addig még eltelik sok idő. Lehet, hogy egy perc, lehet, hogy egy évtized. Véget ér vagy ideér a háború. Megégünk vagy megfagyunk, ténfergünk vagy a célkeresztben állunk riadtan. Mindegy. Repülünk. (Pilinszky János: Egyenes labirintus.)

A szerző történész