Köszönet a verseknek

Legutóbbi cikkemben, melyben valami hirtelen jött játékos „tavaszi” ötlettel több költő szép versét is idéztem, nagy meglepetésemre sok dicséretet kaptam a tisztelt olvasótól. Megmelengeti az ilyesmi az ember szívét, sőt, meg is erősíti a tekintetben, hogy bizony a mienk a világ egyik legszebb költészete, s ezt sokan tudják is. (Persze a mi számunkra a legszebb.) Talán valamiféle üzenet ez, talán valahonnan a másvilágról, ahol rég elhunyt költőink mosolyognak büszkén, arra gondolva, hogy no lám, igazán termékeny talajra hullottak többnyire nehéz sorsuknak és tehetségüknek „termékei”, azaz gyönyörű verseik. A magyar versek többsége ima, imádság. Olyan a mi történelmünk, hogy mindig kell és kellett is hozzá az imádság, a könyörgés. Vészkorszakban élünk most is, kár tagadni, mint ahogy azt is tudjuk, kell a segítség, onnan föntről is. Kellene persze lentebbről is, onnét, ahol a világ mindennapi sorsát intézik, mégpedig többnyire tehetségtelen és magatartásukat illetően méltatlan emberek. Pontosabban úgy tesznek, mintha intéznék, ám egyre inkább ellehetetlenítik.

Mit tesz a nem létező véletlen! Kiváló hetilapunk egyik cikkének német szerzője, aki a világban egyre inkább érzékelhető önkényuralmi magatartásról írt, Uganda egykori diktátorát idézte. Bizonyos Idi Aminról van szó, idősebbek nyilván emlékeznek a nevére. Nos, ő mondta valamikor azt, hogy „Van véleményszabadság, de nem tudom garantálni a vélemény utáni szabadságot.” Zseniális mondás, tagadhatatlanul, és sajnos igaz is a világ számos társadalmára nézve, még ha titkolják is. Ki gondolta volna, hogy eljön az az idő amikor a művelt, s önmagára oly büszke, ám egyre inkább elviselhetetlen európai vezetői gárda Idi Amint játszik. Magyarán korlátozza a szólásszabadságot, s bünteti a bátrakat és őszintéket. Mondott is néhány példát Németországból a cikk szerzője, melyek napnál világosabbá teszik, hogy a „művelt”, s magára oly büszke, ám egyre elviselhetetlenebb európai vezetőgárda, s annak a háttérből diktáló urai bizony megtorolják a véleményszabadságot. Mindenesetre lassan megszokjuk, hogy hazudni szemérmetlenül szabad egyeseknek. Mások viszont véleményükért büntetést kapnak.

Nem új keletű dolog ez, sajnos. Menjünk is vissza 2014. októberéig! Nem árt emlékezni! Történt, hogy akkoriban jelölte Magyarország uniós biztosnak Navracsics Tibort. Ilyenkor ugyebár a jelöltnek különböző kérdéseket tesznek fel az ítészi szerepet játszó uniós „ülnökök”. Az egyik buzgómócsing azt találta kérdezni a magyar jelölttől, hogy vajon be kívánja-e majd vezetni kötelező olvasmányként az unió iskoláiban, amit idehaza, tehát Magyarországon már megtettek, miszerint kötelező olvasmány lesz a fasiszta-antiszemita Nyírő József, Tormay Cécile és Wass Albert? Na, erre felment akkor a vérnyomásom, gondolom, nem csak nekem. A jelölt sajnos nem kérdezte meg, hogy vajon az ítészek közül bárki is olvasta-e a három emlegetett szerző műveit? Ám mindegy is, ezek ilyenek, de még egy ilyen kis történet is jelzi, milyen a légkör arrafelé, a magasságos unióban.

Azóta persze mi már alig csodálkozunk bármin is. Viszont úriember módjára üzenünk. Ha már föntebb a gyönyörű magyar verseket emlegettük, akkor egy csodálatos magyar költő által írt vers részletével tesszük ezt. Reményik Sándor egyik versének pár sorával: „Magyarország: oly édes a szó, / Mint egy csodaszép, mély szavú sirám, / Oly bús, oly édes és oly távoli / Mintha a Maga nevét hallanám.” Ez a mi bosszúnk, kérem szépen.

A szerző újságíró