Bíztam benne én is, mint Gyurkovics Tibor, hogy „egy olyan ország születik/határtalan határokig,/amely összeáll, mint a jellem/a megalázó helyzetekben.” Mert megalázó helyzet volt bőven. Nem is csak a vereségekre gondolok, veszíteni lehet emelt fővel is, sőt! Egy-egy vereség akár a záloga is lehet a dacos összekovácsolódásnak, megmaradásnak, a végső sikernek. A hírhedt „kiegyezés” után ilyen vereségnek tekintették sokan Világost, sőt Aradot is, a súlyos haynaui megtorlást, a tömeges akasztást, az első magyar miniszterelnök galád kivégzését. Hiszen paradox módon a megtorlás kirívó kegyetlensége felnagyította a teljesítményt is, amit e nemzet 1848/49-ben produkált. Nem mintha nagyon fel kellett volna nagyítani – világraszóló tett volt az –, de tényleg nem elég valamit tenni, annak a hírét el is kell vinni a világba. És ez sikerült, hiszen emlékezhetünk arra, hogy Haynaut Londonban kis híján jól megverték a felháborodott angolok egy sörgyár udvarán. Mindenesetre megdobálták – mondjuk így – trágyával.
Világos és Arad, Batthyány Lajos kivégzése, Petőfi dzsidára tűzése, százak és ezrek bujkálása, menekülése, Kossuth vesszőfutása, Széchenyi elmerülése bizony megalázó is volt, s így alakult a szív s a jellem. Legalábbis így kellett volna lennie. De erről alig esett szó. A „kiegyezés” után magyar a magyarnak esett, a legfontosabb problémákat megoldani nem sikeredett, s ebben a helyzetben a szemünket kilopták a rabló madarak. A költő is bizonytalan: „lehet, hogy sok volt a gaz, meg a hamis/gondoltuk révedve jut is marad is.” Folyt a harc, a szócsata, az obstrukció, dobálták a gyúanyagot a társadalomra javító és ártó szándékkal egyaránt. S össze is csúszott a kettő, észre sem vették – vagy csak túl későn –, a jobbítást akarók, hogy eszközeivé lettek az országot elveszejtő akaratnak. A bajokban álltunk nyakig a huszadik század elején, s csak daloltunk, ostoroztuk önmagunk – jól szólt a nóta –, jól szól mai napig azóta. Pedig mennyi megalázó helyzet volt, mennyi alkalmat mulasztottunk el, hogy az a jellem összeálljon, a megalázó helyzetekben. Talán még összeesküdni is helyes lett volna, hiszen körülöttünk mindenki ezt tette. A románok a magyar földek felvásárlásával Erdélyben és a Partiumban – a szemünk láttára húzták ki a talajt a magyarság lába alól –, a csehek Masaryk csodateóriájával, hogy a szlovákok tulajdonképpen csehek, és a felvidéki magyarok tulajdonképpen elmagyarosodott szlovákok. És hát miközben az álmaink úsztak le a Dunán, egyik a másik után, arról, hogy a birodalom központja Budapest lesz Bécs helyett, hogy a király itt választ lakhelyet – építettünk neki nagyobbat, mint a Burg Bécsben –, s itt lesz a harmincmillió magyar birodalma, e közben a valódi összeesküvők sosemvolt kantonokat úsztattak a habokban, s a proletár világállamról vizionáltak. „lantokat pengetünk/hová tűnt nemzetünk/kapkodunk – uram bocsá’”.
Mire vállalkoztunk? Feltartóztatni a történelmet. Mint egykoron Hunyadi János tette. Mert a történelem elkóborol időnként, elfonnyad, elromlik, összetörik. S ha nem vigyázunk, vele romlik, pusztul az országunk is, s a nemzetünk is. Összetörik, a nyelve elenyészik, a küldetése elhalványul. Akkor igazán megaláztatik, s akkor is ismerszik meg. A bajban. A feltámadásban. Ez a hittel jár együtt, ezért minden hitetlenség akarva akaratlanul a romlást, pusztítást képviseli. „Épült csőszkunyhó nádjából az oltár/hol prédikátorok elébe álltak/a romlásnak s magyarul prédikáltak.” Ha a templomot, iskolát bezárták, ha a magyar szót tiltották, ha ácsolták az akasztófát a jövőt akarók mégis megmaradtak. Trianon után is, pedig annál nagyobb megaláztatás el sem képzelhető. A jellem is kész volt összeállni, éppen a határtalan határokig, érezve, hogy a zsugorított országba bezárva a nemzetnek aligha lehet távlata. Élni nem, legfeljebb túlélni. Milyen gyűlöletes megaláztatás! És milyen erővel támasztotta alá ez az összeesküvés a „nemzethalál” bús, végzetes vízióját. Ezt a mi penitenciánkat, amit nyakunkba akasztottak a költők. Éppen ők! „De nincs tovább,/Ebbe az „Alkalmi/Magyarország”-ba kell/belehalni.”
És valóban sokan belehaltak, s egy nemzet aláztatott meg. Hogyan lehetett, hogy egy Bethlen István, arcát elváltoztatva bujkált az országban, mert a németek halálra keresték? Hogy Kállay miniszterelnököt a német megszállás után végül koncentrációs táborba vitték? Hogy a kormányzó lakosztályában géppisztolyos németek jelentek meg és egyszerűen őrizetbe vették, majd kényszerítették, hogy nevezzen ki miniszterelnöknek egy börtöntölteléket, akiről köztudott volt, hogy a politikai rajongás olyan fokán áll, ami pszichiátriai kezelést igényelne. Hogyan lehetett, hogy a hazájukért elképesztő körülmények közepette harcolókat meghurcolták, megalázták, megvetették, megbüntették, egy életre megbélyegezték? Miképpen lehetett, hogy egy nagy nemzetre, egy hatalmas múlttal, jelentős kultúrával rendelkező európai nemzetre egy év alatt kétszer is rákényszerítették ilyen-olyan megszállói és kirablói, hogy pusztán segítették, sőt, felszabadították. Egyik a másik ellen, a másik ez alól. Akkor megint megvolt az esélye, hogy az a jellem összeáll, már más értelemben határtalan határokig, de mindenképpen ahogy a „selymet szövik száz szálból együvé”. Sokan feltették erre az életüket. Hogy rabok tovább nem leszünk, hogy Európába beilleszkedünk. Hitegettek egy ideig, de aztán a remény elveszett, nagyot zuhantunk. A megaláztatás teljes volt Rákosi Mátyással és csapatával. Az undor és a félelem átjárta az embereket, és ebből sokféle újabb érzés született. Együtt is tűntek el ötvenhat októberében, megnyitva egy kaput, amelyen nem csak a szabadság felé volt átjárás, de a szív és jellem felé is. Egy egész nemzet dobta le az undor és a félelem köpenyét, kár, hogy alig két hétig tartott. Azután, ha még harcoltak is sokan, ellenálltak, lopva, alattomosan visszaköltözött a félelem és az undor is. Sokáig nem tarthat, márciusban újra kezdjük! Ki gondolta, hogy 1989 márciusában válik valósággá a híres jelszó? És ki gondolta, hogy harminckét év múlva mégis lesz esély?
Hosszú és sokféle volt ez a Kádár-éra. Aligha volt ember, akit meg nem aláztak volna. Ez igaz magára Kádárra is, hiszen ő is csak egy helytartó volt. Az egész korszak legmegalázóbb vonása a kisszerűsége, pitiánersége és ugyanakkor vérszomjassága volt. Az ország magalázkodott, kiskapukat nyitott és keresett, átvert és átverték, kirabolták és maga is kirabolta polgárait. Ment, ha parancsolták – tankokkal hatvannyolcban –, nem ment, ha parancsolták – az olimpiára nyolcvannégyben. Az egész színjátéknak úgy lett vége, hogy még azokat is megalázták, akik hittek benne.
Azután megvalósult a szabadság. Persze tudom, hogy milyen hiányosságok közepette, tudom, hogy az örvények milyen veszélyesek, s különösen az utóbbi években kijutott a „jóból”. Járványból, birodalmi gőgből, háborúból. Ártani tudnak ma is, de megalázni nem. Talán nem is lenne jó, ha a jellem a megalázó helyzetekben állna össze. Más szinten vagyunk már. Sok mindennel leszámoltunk, előrébb tartunk. Nincs nemzet, amelynek ilyen döbbenetesen változatos a történelme. Tudjuk már, hogy feltartóztatni a történelmet nem lehet. De befolyásolni igen. Mégpedig csak úgy, ha felismerjük az összefüggéseket, s azokat a folyamatokat támogatjuk, amelyek az emberiség, Európa és a saját nemzetünk javára vannak. Ezek csak a jellem mentén értelmezhetőek. Kell hozzá hit, remény, szeretet. Szerencse is, tudás és akarat. Mindegyikből kevés van a mai Európa vezetőiben. Elfonnyadt mindaz, amiben valaha talán hittek, s elromlik minden a kezük közt. Állig fel akarnak fegyverkezni, katonákat küldeni, rakétákat indítani. Háborúzni. Felelősek vagyunk mi is, és felelősek Európa népei is. Tudom, hogy milyen körmönfont eszközökkel irányítgatják ma a „közvéleményt”, de mégis. Akkor is. Azt tán tudhatják még Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, hogy minden fegyver egyszer elsül. S annak nem lesz jó vége. (Gyurkovics Tibor: Ország)
A szerző történész