Érzek, tehát vagyok 4. – Alapkérdés: minek örültem ma?

A három negatív érzéscsalád – a spontán harag, a hirtelen félelem, a ránk törő bánat – a túlélésünk zálogai, ha figyelünk rájuk és nem engedjük elhatalmasodni, tartós érzelemmé válni őket. Az öröm érzései ezzel szemben nem a túlélésről szólnak, hanem magáról az életről, annak a kiteljesedéséről, az ebből kinyíló boldogságról. Rendkívül gazdag az öröm érzéscsalád: a csendes, bensőséges örömöktől a szárnyaló, ujjongó érzésekig terjed. A béke, a bizakodás, derű, elégedettség, elfogódottság, a hálateltség, megkönnyebbültség, megajándékozottság, magabiztosság az egyik; a büszkeség, a felszabadultság, a vidámság, az ujjongás, lelkesség, szárnyalás, lángolás, elragadtatottság a másik véglet.

A felsoroltak az életöröm kifejeződései, ami az élet minden elemében megnyilvánul. Csak néhány ezek közül: a mozgás öröme, a főzés és az evés, a művészet élvezete, a zene, a tánc szeretete, a költészet, az olvasás, az utazás élményei, részvétel a játékokban, az örömnek különleges szerepe van a szerelemben, a teljes személyiséget átfogó szexualitásban, ide tartozik az alkotás öröme számtalan módon, a humor felszabadító ereje, a természet szépségei felett érzett csodálkozás, a sor hosszan folytatható.

Az örömnek van egy sajátos „funkciója”, ami úgy foglalható össze, hogy amiknek örülünk, azokban rejlenek a velünk született képességeink, karizmáink. Ennek rendkívüli jelentősége van az oktatás-nevelésben, a társas kapcsolatokban. Ebből következik, hogy azokat a kompetenciákat kell egyénre szabottan különös figyelemben részesíteni, amik örömöt okoznak. Létezik öröm- és élménypedagógia, ez nemcsak az iskolákra vonatkozik, de a szülők felelőssége az, hogy azokat erősítsük a gyermekeink fejlődésében, amik nyilvánvalóan örömet okoznak. Ebbe mindennemű emberi készség beletartozik: a „fej” – a szellemi, kognitív képességek, a „kéz” – a kézművességtől az alkotóművészetig, és a „szív – a szolidaritás, a segítés legkülönbözőbb módjainak a kompetenciái.

Egy több mint negyven éve élő közösségünkben egy esti beszélgetés azzal a kérdéssel indult, hogy „Minek örültél ma?” Sokféle válasz hangzott el: volt, akinek örömet okozott a reggeli napsütés, a nyíló tulipánok és nefelejcsmezők; a következőnek az okozott örömet, hogy félt egy nagy szállítástól, ehhez képest minden gördülékenyen zajlott; a harmadiknak a lányaival való összeveszés utáni kiengesztelődés okozott könnyfakasztó örömet; a negyediknek egy régi, fogyatékkal élő tanítványáról kapott hír megnyugvást és elégedettséget jelentett: az illető sikeresen boldogul a magánéletében és a hivatásában; az ötödiknek az jelentett feltétlen örömet, hogy sikerült a telkén felgyülemlett sittet konténerbe rakni, jó volt utána végignézni a tiszta területen; a hatodiknak az jelentett örömet, hogy négy unokájával találkozhatott, ajándéknak élte ezt meg; a hetediknek egy közös takarítás munkamegosztásának gördülékenysége okozott örömet; a nyolcadik számára egy ismerős okozott meglepetést, aki egy temetésen találkozott a közösségünkkel, ezt vonzónak és követendőnek tartotta, elhatározta, hogy ő is alapít egy hasonlót; a kilencedik egy telefonbeszélgetésben olyat hallott a fiától, amire már titokban vágyott; a tizedik egy régi versét osztotta meg, amiben rengeteg hétköznapi munkát sorolt fel a festéstől az autószerelésig és a főzésig, amikben sok-sok öröm tapasztalható. A kimondott örömök közösségi élménnyé sűrűsödtek. Ezt a „Minek örültél ma?” kérdést minden áldott nap fel kell tenni magunknak, egymásnak. Ennek nyilvánvaló rokona a „Nevettél ma?” kérdés.

Lehet-e szélsőségesen rossz, embert próbáló helyzetekben örülni valaminek? Van nekünk egy szent életű honfitársunk, Oloffson Placid bencés szerzetes, aki a Gulagon ébredt rá, hogy mi az Isten terve vele: „Az volt a küldetésem, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. (…) Amikor 1953 nyarán közel kétezer magyar politikai fogoly Sztálin halála után hazajöhetett, azok között egy sereg 25 évre elítélt volt. Én csak 10 évre voltam elítélve, mégsem jöhettem haza. Miért? Nekem utoljára kellett jönnöm 1955. november végén. Utolsónak, mert nekem föladatom volt. (…) Mi ott nem voltunk hősök, nem voltunk vértanúk, de túl akartuk élni azt a poklot.” A rabok Placid atyával együtt megfogalmazták a túlélés négy szabályát, esténként imádkoztak, elmondták a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, s végül elénekelték a Boldogasszony Anyánkat, amelyhez ő mindig hozzáfűzte: „Légy irgalmas Uram hozzánk, szegény bűnösökhöz.”

Melyek voltak az említett túlélési szabályok? Az első: „A szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor még gyengébb az ember.” A második: „A szenvedést nem szabad keresni, jön az magától! Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit.” A harmadik: „Ilyen körülmények között kell megmutatnom, hogy különb vagyok, értékesebb vagyok, nemesebb vagyok. Ez mozgósítja az emberben az energiákat, és ez kell a szenvedés elviseléséhez, a túléléshez.” A negyedik szabály: „Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi, hívő emberek, a Jóistenbe kapaszkodunk.” Ezek a szabályok nemcsak a lágeréletre, hanem mindennapjainkra is érvényesek, hiszen a szenvedés életünk megspórolhatatlan része. A négy szabály közül az egyik leggyakorlatiasabb az, hogy „keresd, vedd észre az élet apró örömeit”. Ez a szívesen panaszkodó magyarok számára különlegesen fontos életszabály. Placid atya túlélte a lágert. A hite segítette, adta az erőt, s az az Istentől kapott föladat, hogy másoknak is segítenie kell. Placid atya példájából érzékelhető, hogy az öröm mennyire szoros kapcsolatban áll a természetfölöttivel.

Itt áll egy friss élményünk, Ferenc pápa feltámadáskori halála. Ő egy hallatlan belső derűvel, örömből fakadó kisugárzással rendelkező személyiség volt. A Szentatya pápasága során többször is foglalkozott az öröm témájával. 2022-ben jelent meg a „La gioia” (Az öröm) című könyve, amely egybegyűjti a pápa megnyilatkozásait e témáról. Ferenc pápa könyve az öröm megközelítésének három útját mutatja be három kifejezésből kiindulva: lenni, osztozni és tanúságot tenni. A „lenni” szó nyomán összeállított rész az örömről, mint a személyes és lelki hozzáállás megéléséről szól; az „osztozás” a társadalmi elkötelezettség és a barátság öröme; végül pedig a „tanúságtétel” az Isten szerinti élet öröme.

Ferenc pápa a Szentlélek gyümölcseiből indul ki, amiket Szent Pál a Galatákhoz írt levelében sorol föl: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”. A pápa a Pál apostol által felsorolt gyümölcsök közül kiemelte az örömöt, amelyhez kapcsolódnak Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításának kezdő szavai is: „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm”. Az öröm, a lélek gyümölcse abban egyezik minden más emberi örömmel, hogy teljességérzést és megelégedettséget ad, amit szeretnénk, hogy örökké tartson. Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy ez nem következik be, mert idelent minden hamar elmúlik. Gondoljuk csak végig: gyorsan elmúlik a fiatalság, az egészség, az erő, a jólét, a barátságok, a szerelmek… Az evangélium öröme viszont minden más örömtől különbözik abban, hogy nem fog rajta az idő vasfoga, de meg is sokszorozódik a másokkal való megosztás által, hiszen amikor a valódi örömöt megosztjuk másokkal, az ragadós is lesz.

És itt juthatunk el az Újszövetség egyik legszebb történetéhez, az emmauszi tanítványokhoz, akik felismerték Jézust a kenyértörésben, az Eucharisztiában, majd így kiáltottak fel: „Nemde lángolt a szívünk?” És azonnal visszaindultak Jeruzsálembe Jézus feltámadásának örömhírével. Ez a megtérés kegyelme volt, Isten végtelen szeretetének megnyilvánulása, a lehető legnagyobb öröm.

A szerző építész, címzetes egyetemi docens