Érzek, tehát vagyok 3. – Egyéni bánatból általános életuntság, boldogtalanság

A harmadik negatív érzéscsalád a bánat, szomorúság. Ilyen spontán érzések tartoznak ebbe a csoportba: az aggodalom, a hirtelen boldogtalanság, a bezárultság érzése, a csalódottság, az elkeseredettség, elhagyottság, elutasítottság, erőtlenség, elbizonytalanodottság, fásultság, levertség, magányosság, megszégyenültség, reményvesztettség, unottság, üresség... Talán nem véletlen, hogy ez a legnagyobb negatív érzéscsalád. Ezek az érzések fordulnak át legtöbbször észrevétlenül és kontrollálatlanul érzelemmé, azaz általános levertséggé, életuntsággá, végső soron boldogtalansággá.

Az lehet az érzésünk, mintha irányított dolog volna az, hogy a társadalom minél szélesebb rétegei legyenek boldogtalanok. Jogos az a feltevés, hogy a boldogtalan ember a legjobb fogyasztó, ez egy olyan kompenzálási folyamat, amiben a boldogtalanság gyökerét nem gyógyítjuk, de a pótlékok, a mértéken túli és értelmetlen fogyasztás időleges fájdalomcsillapítást jelenthet. Nézzünk végig a szupermarketekben a vásárló embertársainkon, nem nagyon látunk boldog vevőket. Inkább az az érzésünk, hogy eleve azért boldogtalanok, mert a hihetetlen árudömping nem vehető meg mindenestül, majd nem fogyasztható el mindaz, amire a szemünk éhes.

Az angolnak – talán a túl sok eső is közrejátszik ebben – van egy sajátos, összefoglaló szava erre, ez a spleen, ami levertséget, világfájdalmat, életuntságot, csüggedtséget takar. Ebben a magányosságnak is rendkívül nagy szerepe van. A modern eszközök elidegenítő hatása miatt már a fiatalok is magányra panaszkodnak, az időskori magány pedig tömegjelenség. A családi kapcsolatok a kezdeti románc ideje kivételével unalomba fulladnak. Egyes kutatások szerint a házasfelek naponta mindössze 17 percet beszélgetnek egymással, ebben benne van a „hazajöttem, mi lesz a vacsora?” és a „fázom, tekerjük fel a fűtést!” is. Asszonyok panaszkodnak, hogy a férjük hazajövet hosszasan „elbeszélget” a kutyájával, őt viszont szóra sem méltatja.

Az utóbbi években készült boldogságkutatásokban a szolidaritás, a közösségek és az egymás közötti minőségi párbeszéd mellett még egy fontos tényező vált ki, ez a közös étkezések szerepe: azok a társadalmak, ahol az emberek gyakran osztoznak a közös étkezésben, nagyobb boldogságról és társadalmi támogatottságról számolnak be.

Alig van olyan ember, akit elégedettséggel tölt el a munkája, úgy érzi, hogy csak fogaskerék egy számára ismeretlen gépben, ez fokozza az elidegenedettségét. Az emberek nincsenek „felkészítve az értelmetlen, unalmas, felesleges és idegölő munka visszautasítására, amelyben az ember egy gép vagy egy rendszer szolgájává válik” – írja Ernst F. Schumacher Good Work! (Jó munkát!) című könyvében. Mit tehetünk ebben a helyzetben, ahol az ember számára túlnyomórészt „rossz munka” adódik? Néhány jó tanács: képesek legyünk különbséget tenni a jó és a rossz munka között, és ne fogadjuk el a rossz munkát. Meg kell tanulnunk, hogy a munka az élet öröme, szükséges a fejlődésünkhöz, de az értelmetlen munka utálatos.

Az „érzek, tehát vagyok” című sorozatot Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” meghatározással való szembeszállással kezdtem. „A karteziánus forradalom eltávolította a függőleges dimenziót a »tudástérképünkről«; csak a vízszintes dimenziók maradtak meg. Ezen a sík vidéken a tudomány kiváló útmutatást nyújt: mindent meg tud tenni, kivéve azt, hogy kivezessen minket a céltalan, értelmetlen, »véletlenszerű« lét, a sodródás és az élvezetek sötét erdejéből. A modern tudomány az olyan kérdéseket: »Mi az ember?«, ilyen lelkesítő frázisokkal magyarázza, mint »egy kozmikus véletlen«. (…) Nem meglepő, hogy nincs válasza arra, hogy mit is kezdjen magával az értelem nélküli erőknek ez a véletlen terméke, vagyis mit is csináljon az értelmével. A modern tudománynak bőven van mondanivalója arról, mit is csináljon ez a szerencsétlen lény a testével: »Túlélni olyan jól, ahogy csak tud!«” – ezek Schumacher lehangoló, ironikus mondatai az előbb idézett könyvéből, a gondolatmenetét így zárja: „A modern fejlődéselmélet a tudomány része, és hogy ez nem hagy helyet isteni gondviselésnek vagy tervnek, így felelőtlenül összeütközést hoz létre a tudomány és a vallás között.” A feladat nyilvánvaló, ha meg akarunk szabadulni az élet értelmetlenség-tudatától, az életuntságból, a boldogtalanság általánossá válásától, akkor a karteziánus vízszintes síkot ki kell egészíteni a függőlegessel, a transzcendens újra felfedezésével, megismerésével és vállalásával.

Mert az istenhit elvesztése, kiiktatása az európai kultúrából eredményezi azt a nihilt, elveszettségtudatot, amiről az elején vázolt érzések és az azokból kinövő – ködként ránk telepedő – érzelmek szólnak. Egy régi, immár több mint negyvenéves, domonkosoknál alakult közösségünkben feltettem azt a provokatív kérdést, hogy „Mi lenne, ha nem lenne feltámadás, ha nem lenne örök élet? Milyen lenne az életünk és a halálunk ennek a NEM-nek, ennek a tagadásnak a tudatában?” Kértem, hogy lépjünk ki a vallás, a Hiszekegy tanításából, valóban nézzünk magukba! Kértem, hogy a kérdéseket képzeljük el a saját életünkre, majd egyáltalán az emberre vonatkoztatva. Ne mondjuk, hogy a kérdések nem érvényesek, mert bizony érvényesek: a világ elutasítja, értelmetlennek tartja a feltámadást és az örök életet – sőt a keresztények nagy része is bizonytalan a válaszban. A keresztutat járjuk, mert legalább mozzanataiban a saját fájdalmainkra, szenvedéstörténetünkre gondolunk, de a feltámadásban kevéssé hiszünk. Mintha a kereszt alá még odaállnánk, de a feltámadás és a pünkösd közötti fantasztikus, megrendítő útján már nem tudnánk kísérni a barátunkat, Jézust, akinek a feltámadása ígéret mindannyiunk számára.

Érdekes beszélgetés bontakozott ki a közösségünkben, a válaszokból az szűrhető le, hogy a kérdés az embervoltunk legmélyebb kérdése, amire a válasz az, hogy az ilyen élet értelmetlenségbe fulladó, bezáruló horizontú, a halálos ágyunkon meg fogjuk tagadni az egész életünket. Azt fogalmaztuk meg, hogy a kérdések végső soron az élet végső értelmére és értékére vonatkoznak: ha van örök élet és van feltámadás, akkor az életünk, minden egyes emberi élet Isten szemében rendkívül értékes, amit ajándékba Tőle kaptunk, ezért mindenekfelett értékes kell legyen a mi szemünkben is. A feltámadás és az örök élet hite biztonságos távlatot ad az életünknek. Húsvét, a kereszthalál és a feltámadás idején érdemes feltenni magunknak is ezeket a kérdéseket…

Maradjunk az előzőekben elkezdett vallásos gondolatmenet körében, az elvallástalanodást fokozza a mai liberális és önfelmentő vélekedés arról, hogy „bűn márpedig nincs”. A mai ember, benne a keresztények is olyan világban élnek, aminek fölépítésében és életritmusában a bűn fogalmának nincs szerepe. Olyan világ ez, amely a bűnt se kimondani, se megbocsátani nem tudja, mert nincs rá helye és hatalma, de úgy látszik, nem tud meglenni a kettő – tudniillik a bűn kimondása és feloldása – nélkül. Ebből alakul ki a tömeges kiengeszteletlenség, ami folyamatosan és észrevétlenül táplálja a bennünk lévő életuntságot. Egyes gondolkodók úgy fogalmaznak, hogy a tömeges kiengeszteletlenség már-már a legsúlyosabb „állambiztonsági tényező”. Saját, megbocsátás nélküli sérüléseinket hordozzuk, és újra meg újra megsértjük társainkat. El kell kezdeni egy általános „kiegyezést”, ami a sajátmagunknak történő megbocsátással kezdődik és ezt fokozatosan ki kell terjeszteni a közvetlen társainkra, szomszédainkra, kisközösségeinkre, vezetőinkre…

Ne hagyjuk, hogy egyéni bánatainkból általános életuntság, a valódi boldogság helyett boldogságpótlékok legyenek! Élvezzük egymás társaságát, jókat beszélgessünk, étkezzünk minél többször közösen, teljesedjünk ki a jó munkában, éljük meg istenhitünket, imádkozzunk többet, engesztelődjünk ki egymással – kevesebbet leszünk szomorúak, meg fogjuk találni magunkban és egymásban a boldogságot!

A szerző építész, címzetes egyetemi docens