A költészet felé

Költészettel bármikor találkozhatunk. Nem szükséges verset olvasni hozzá – de a vers szükséges ahhoz, hogy észrevegyük a költészetet. Tulajdonképpen bármiben. Rimbaud a magánhangzókban, a hangok alkímiájával esztétikusan formált nyomorüledékben, Baudelaire egy dögben is meglátta a nem éppen költői anyagot – és a bomló hús fölött verset írt „a szép nyárhajnali látványról”. Nem a téma a fontos, vélekedtek a szimbolisták, hanem az, hogy miképpen tárul föl mögötte az álmok valósága, az élet igazsága.

A költészettel való találkozáshoz én sem mindig a verseket olvasom. Most például Márai Sándor publicisztikáit vettem elő. A Kosztolányi és Szabó Lőrinc líraeszményét követő köteteit, négyszáz oldalnyi összegyűjtött verseit is választhattam volna, csábított az 1944–45-ben írott Verses könyv hatvankét nyolcsorosa és a hosszabb Utóirat. Egyiknek sincsen címe, csak a szám. „Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant” – írja a tizenkettedikben, s „Beszélj a szélhez, ember úgysem érti” – reflektál rá a végén. A tizenkilencediket még újraolvasom, majd a Beszéljünk másról? cikkeihez fordulok. „A felhőt, egy fát, a madarat nézzed, / Már darabokra tört szét a világ, / Nincs erő, mely megtartsa az egészet, / Tanácstalan nyögnek a szilvafák. / Itt egy cserép. Ott egy földrész. Az álom / Párája leng, mint köd a víz felett. / Egy gondolat kihuny a láthatáron, / A vagonban sírnak a gyerekek.”

Ezek az élethangulatok nemcsak Márai prózai epigrammáiban áradnak (ilyen az Ég és föld vagy A négy évszak), de a prózába oldott, lírai személyesség az újságcikkek álruhájában megjelent esszéiben is ott van. Az alapeszme is ugyanaz: faggatni az ember méltóságát és idegenségét a méltatlanná vált világban; fölfedezni az életritmusban a létezést irányító dallamot; s megőrizni a gondolkodás és rendszerezés képességét akkor is, ha a gondolatot üldözik, ha a rend helyett a káosz ünnepel.

A számokról írta Márai egy 1943-as, újévi cikkében, hogy az emberek megpróbálják azokat személyessé tenni, valamilyen mágikus jelentéssel felruházni – „az élet végtelen és meglepő ritmusát matematikai törvényekbe kényszeríteni” –, az élet azonban nem foglalkozik a számjegyekkel. Talán azért, mert a létezés lehetséges alapformája maga a matematika, amely nem egyenlő a mennyiségszámokkal – a görögöknél a minőséget is a számfogalom körébe emelték, az összehasonlításon nyugvó, absztrahált mennyiség ezért magára vette a minőségjelentést is.

A hétköznapi életben csak a természetes számokkal van dolgunk, a törtet két szám arányaként fogjuk föl, akár a görögök, az irracionális (sőt transzcendens), a komplex és algebrai számok az átlagember előtt értelmezhetetlenek. Azt elfogadjuk ugyan, hogy két negatív szám szorzata pozitív lesz, de valljuk be, nehéz megérteni, hogy az abszolút értékekkel végzett műveletnek mi a lényege. A metafora szépségében elgyönyörködünk, de foszlani kezdene a varázs, ha megtudnánk, mire gondolt a költő (mert előfordul, hogy semmire). Olyan minőségjelentések kapcsolódnak össze egymással, amelyek soha nem jutottak volna eszünkbe, a költészet az egész világot kitágítja, az egymás mellé tett szavak képzeletünk szorzatai lesznek – s mindenképp többek a versben, mint egy tájékoztató szövegben.

Az imént önkéntelen is egymás mellé kerültek a számok és a szavak, a matematika és a költészet – akár Márainál, akinél a számokat és az életet a költészet kötötte össze. Hivatkozott az idézett cikkben James Jeans asztrofizikusra, aki 1930-ban, A titokzatos világegyetem című könyvében fogalmazta meg, hogy a világ inkább egy nagy gondolathoz hasonlít, mintsem egy nagy gépezethez. Hat év múlva Einstein is úgy vélte levelében, hogy a világ törvényei mögött egy nagy szellem van, s ahhoz képest a mi szellemünk eltörpül. Ez az elméleti fizika és a költészet találkozása, nem beszélve Ludwig von Bertalanffy biológiai rendszerelméletéről, amelyen az 1920-as években kezdett dolgozni. Az alapot ehhez az Arisztotelész Politika című művéből leszűrhető tétel adta meg, amely szerint az egész több a részek összegénél.

„Hogyan lehet valami több, mint amennyi?” – tolmácsolja Márai az olvasói meghökkenést. Az egyéniség több a biológiai testnél, az örökölt és szerzett képességek összegénél; a nemzet több a nemzetet alkotó egyének összességénél. Nem sokkal arrébb A tények című tárcából olvassuk, hogy a nemzet testéhez hozzátartozik a nemzet lelke is. Az író külföldi látogatója csodálkozik, hogy mi jelenik meg a háború éveiben magyarul: a francia irodalom kincsesháza, a régi magyar próza szemelvényei, Kosztolányi és Szabó Lőrinc versfordításai, Stendhal és Tolsztoj, Babits Dante-fordítása, az „Isteni Komédia”. A látogató megilletődik: „– A maguk lelkére – mondta csendesen – csakugyan szüksége van a világnak. – Mondja ezt hangosabban – kértem. – S ne itt mondja, hanem határainkon túl. Mert erre meg nekünk van szükségünk.”

Folytatva a fönt kezdett logikai mutatványt: ha az egész több a részek összegénél, a költészet több a verset alkotó szavak jelentésénél, ráadásul a jelentések szorzatához hozzá kell számolnunk önmagunkat is. S már elindultunk a költészet felé – amely több a szavaknál, és talán benne vannak a számok is. Oly módon, ahogy Márai írta: a kétszer kettő egy számlakönyvben mindig négy (amiből persze nekünk le kell vonnunk a banki kamatokat), de a világegyetemben nem négy lesz, hanem valamivel több. Ez a többlet a létezés, az univerzum (és a költészet) lényege. Ha értelmükre bontjuk föl a számokat, s értelem mögötti jelentésükre a szavakat, a képletekből „iszonyú erők szabadulnak fel”.

A megértés előtt mindig elcsodálkozunk, „mert a számok hiába egyeznek: a végeredmény, melynek gyűjtőneve az élet, soha nem stimmel”. De a költészetet nem feltétlenül a megértés vagy az öncélú gyönyörködés, hanem az elcsodálkozás és a lélekminták összekapcsolása miatt kaptuk.

A szerző irodalomtörténész