Páternoszter

J. Károly gyomra összeszorult, mikor be akart lépni a liftbe. Az ő hivatalában korszerű felvonó működött, nagy tükrökkel, kis kamerákkal, halk zene szólt. Igaz, nem volt túl gyors, idő kellett hozzá, hogy a kellemes női hang bemondja, melyik szint következik, s hogy milyen osztályok vannak az emeleten. A tájékoztató tábla melletti monitoron eleinte némafilmes burleszkjelenetek futottak. Chaplin, a Marx-testvérek, a fiatal Stan és Pan a dolgozók egy részének elterelte a figyelmét a kiszállásról, mások szerint a burleszk műfaja tökéletesen illik a munkahely szellemiségéhez. A humánpolitikai főnök kiadta az utasítást, hogy a hivatal arculatát megjelenítő, a hatékony ügyintézést népszerűsítő kisfilmeket kell vetíteni. A Madártávlatból a nagyvilág és a Jelenetek egy szarvasbogár életéből című etűdök is csak a munkaidő végén kerültek adásba.

Állítólag az igazgató sógora, aki felvonókat épített és üzemeltetett, jelentősen túlárazta a beruházást (az igazgató erre további negyven százalékot tett rá az extra kivitelezés sikerdíjaként). A túlárazást – csakúgy, mint az igazgató monogramját ügyesen magába foglaló grafikai logót a nyomógomb mellett – már mindenki megbocsátotta, aminek az volt az oka, hogy még beragadni sem lett volna rossz élmény. Erre az esetre találták ki az oldalfalból nyíló, a lift tartozékaként fölszerelt mini szendvicsautomatát, amit beragadáskor lehetett igénybe venni, természetesen ingyen.

(Elterjedt a pletyka, hogy a kamerák a hangot is rögzítik. A vezetőség minden tagjának az asztalán reggelente ott vannak az előző napi beszélgetések kivonatai, ezért a liftben tabutéma volt az igazgató és a főosztályvezetők nyakkendője, hobbija, szeretője és lízingszerződése, csakúgy mint az ideológiai hovatartozás. Valaki például a „meleg víz” helyett is csak azt merte mondani, hogy „nem elég hideg”.)

A büfés Eszter imádkozott, hogy ne legyen üzemzavar, mert a lift az ő konkurenciája is volt. Nemcsak azért, mert ő is tudott mindenről, hanem kávét, üdítőt és rágcsálnivalót is tettek az automatába. J. Károly csak egyetlen alkalommal rekedt a felvonóban, de a kedvezményről lemaradt, mert a halványkék üzemi fényben az automata is csak annyit tudott mondani, hogy pöff! A folyosó végén dolgozó kolléga az igazgatót szidta (a toaletten is szokta emlegetni, ha ammóniabűz volt vagy ha épp elakadt a vizelete), szerinte az áramszünet idején a lehallgató sem működik, egyébként nem érdekli, mert van máshonnan is ajánlata, a titkárnője pedig felsikoltott, hogy „Jaj!” – háromszor, hogy „jaj-jaj-jaj!”, cérnahangon, amitől cincogásnak tűnt a riadalom –, majd becsukta a szemét, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Jött is, a karbantartók mentaszínű, mindenütt-zsebes ruhájában, tekintélyes szerszámos ládával, s amikor megjavította a liftet, kivette az automatából az utolsó csokis-áfonyás nápolyi szeletet, amit korábban J. Károly is kinézett magának.

Sokan a napi kétszeri kötelező meditáció miatt lifteztek. S nem is volt ellenükre, noha az új házirend írta elő: nemcsak a hangulat megnyugtató, hanem a hatékonysági főbiztos szerint a hivatal munkamorálja is pozitívan változik. Felfelé kiereszti a gőzt az ember, lefelé elektromágneses impulzusok serkentik a kreatív gondolkodásra. A kreativitást a kolléganők kicsit másként értelmezték, mert sminkelni jártak a liftbe, az eljáró pedig elfelejtett eljárni – a sötét szemüveg mögül folyton a szépítkező hölgyeket figyelte.

J. Károly gyomra összeszorult, mikor be akart szállni, mert a felvonó nem állt meg, ajtaja sem volt. Nyöszörgött, mint otthon az öreg parketta, lestrapált volt, mint aki folyton túlórázik, néha megbillent, ha valaki kilépett, aztán helyreállt a nyöszörgés; és legfeljebb ketten fértek el benne, amitől felébredtek a klausztrofóbiás kényszerei. Jó tízpercnyi tétovázás és megfigyelés után a lépcsőzés mellett döntött.

Másnap elmesélte Eszternek, hogy dolga volt egy másik hivatalban, ahol egy különleges felvonót látott. Nem volt ajtaja, az emberek beléptek, aztán kiléptek, az egyik felfelé, a másik lefelé araszolt, úgy tűnt, mindenki tudja, merre megy, de senki nem mosolygott, olyanok voltak, mint a gépek, eltekintve attól, hogy a dolgozók a foguk fehérét mutogatták. Nézni is rossz volt, és elfogta valami émelygésféle.

A nő szerint, ha valaki elfelejtene kiszállni, a fenti és a lenti fordulókban láthatja azt a mocsokká szétfolyó olajat is, ami a páternosztert működteti. J. Károly ezt a szót még nem hallotta. Félre is értette, így csak annyit mondott a végén, hogy szerencsére náluk nincsen „péternoszter”.

A szerző irodalomtörténész