Nem a félreértett autonómia íratta a címbe emelt sort, hanem a 125 évvel ezelőtt született Szabó Lőrinc Tücsökzene ciklusában olvassuk. A debreceni emlékek közül, a stilizált önéletrajzi versfüzér „érlelő diákéveiből” tűnik elő A Nagyerdőn című költemény – hol most a klinikák, ott a költő rejtekei álltak. Szabó Lőrinc 1918-ig volt debreceni diák, ekkor besorozták és hadiérettségit tett, de a vers még a békeidőkbe vezet vissza.
A klinikai központot 1914-ben kezdték építeni, s a megidézett múltban a terület „csupa tönk s tövis, napvert s úttalan” volt; de ha vállmagas sűrűjén túljutott az ember, homoktisztás várta közepén és lugas formájú terebély bokor. „Zöld árnyként esett/át lombján a fény. Ott, félmeztelen,/sokszor hevertem, könyvön, verseken,/jövőn tűnődve, őserdőn, bolond/istennőkön, elnézve, hogy bolyong/lábam ujján a hangya, s hogy lebeg,/agancsával égnek, a tölgyesebb/erdőrész felé a szarvasbogár, –/s nem szűntem örvendezni magamon,/hogy ami tetszik, azzá változom.”
Szabó Lőrinc költészete apropóján legutóbb arra utaltunk, hogy a „Költő Agya” képes bármit megteremteni – és ha képzeletéből vers lesz, az a valóság része. 1922-es első kötetében (Föld, erdő, isten) már föltűnt az a panteista vonatkoztatási rendszer, ami lehetővé teszi akár a szimbiózist is a természeti világ létezőivel, majd természetlírájában nem a látható-érzékelhető környezet (növények, állatok, földrajzi helyek és jelenségek) váltak fontossá, hanem a velük kialakított személyes viszony. Ez egészen odáig terjed, hogy a szemlélő veszi át a szemlélt dolog tulajdonságait, illetve fordítva.
Félre téve a Kalibán, a Fény, fény, fény és A sátán műremekei köteteket, a Te meg a világ (1932), a Különbéke (1936) és a Tücsökzene (1947) jelzik a stációkat. Arra figyelünk, hogy a mindenséggel kapcsolatban álló „személyesség” miképp válik a mindenséggel egylényegű „személyiséggé”. Ez azt is jelenti, hogy a költő magát az átváltozást is érzékelteti, önmagán figyeli meg a folyamatot, ám megfigyelőként (ahogy a kvantumfilozófiában) megváltoztatja a várható eredményt. Célját mégsem adja föl: a változás (átváltozás) megismerése elvezet az önmegértéshez, amivel együtt a világot, így saját léte értelmét is fölfedi.
A Te meg a világ egyik szonettjében (Magány) írja: „Mint héjj az almát, borít a magány,/körülkerített és szólt: »Ennyi vagy!«/Hordom az élet bőrét, burkomat/s látom, mindenki páncélt hord magán. // A mindenségből furcsa kivonat:/millió véletlenből összegyűltem,/de már megszületve elkülönültem/s most magány vagyok s új magányra mag. // Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben./Úgy vénülök, mintha kis életemben/át kéne élnem az egész világot. // Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:/várom, hogy a halál kezébe vesz/s lehámozza rólam az életet.” Ennek gondolati párja a Testem, mely a régről fakadó és soha meg nem válaszolt kérdést járja körbe: „Ki vagyok én?”
Az alaktalan lélek „véletlen formát” talált a testben: a test volt az „edény”; kimerítette a semmiből; segítette egyben maradni a „nyomorban megfutott” lelket; s míg részeit fölismeri, nemcsak biztonságban van, de úgy érzi: hazája, birtoka van. Pedig a lélek csak használja és kihasználja: „Nagyon önző és gőgös úr/a lélek, de úgy rádszorul,/hogy fájni sem tud nélküled./Testem, szelíd/kihasznált állatom, szegény,/akit még én is üldözök,/a sok-sok idegen között/ki sajnáljon meg néha, ha nem én?”
Szabó Lőrinc verseinek biopoétikai vonatkozásait egyrészt a testhez való viszony olyan kifejezései indokolják, melyek magát a szöveget is (testként) alakítják, másrészt igen gazdag a Tücsökzene idézett részében említett állat- és növényvilággal való azonosulási és kölcsönös alakítási mód szemléleti rendszere és poétikai eszköztára. S a Különbékében ott sorjáznak a keleti filozófiát idéző szerepköltemények s a gyermeki rácsodálkozást (a legapróbb létezőben is megnyilvánuló kozmikus rendet és békét, naiv világmagyarázatot) közvetítő Lóci-versek. A tapintáshoz című szonett így zárul: „Kinek higgyek, Valóság, ha neked se?” – Ám a Tücsökzenében a valóság sokarcú: „csoda”, „varázstükrei” vannak; „vágy és őrület”, üres kereteit építgeti az ember, „mint méh a sejtjeit”; a jelen mögötti, vagy a jelen előtti „kétség”, illetve mindegy, hogy álom-e, „ha egész, ha rész,/egy szerelmem volt, a Megismerés”.
A jelenhez közeledve, az Ember és világ ciklusrész vége felé, a 313. etűdben olvassuk: „Hol kezdődik és hol végződik a/valóság? – ez a bökkenő: ezen/sokkal több dől el, mint a szerelem,/miénk s másoké: talán az egész/élet, s amit léleknek hívnak, és/istennek, öröklétnek?” S lehet, hogy „az anyag is csak emlékezet?”. Vagy a következő vers (Egymás burkai) rejti a megismerés titkát? Hogy nemcsak két ember, de két bármilyen létező, fű és fa, bokor, hangya és madár közt is létezhet az egymásba oldódó varázsgeometria, amiért „Itt meg Ott/nincs többé, s mint a világegyetem,/csap szét bennünk valami végtelen”?
A Szabó Lőrinc-versek „növényléte”: növekedés. A növények alacsonyabb rendűségéről szóló arisztotelészi elképzeléssel áll szemben a démokritoszi, hogy a láthatatlan mozgás, a növények világa éppúgy leképezi a kozmikus hasonlóságot, mint az emberi cselekvések, gondolatok, érzések. Organikus műveltségünk már az elnevezésben sem az állati állapotra, hanem a növényi növekedésre mutat. A növényeknek is vannak érzékszerveik, képesek kommunikálni, érzékelik a gravitációt, az elektromágneses teret, s mint erre Pataky Adrienn tanulmánya mutatott rá: Nemes Nagy Ágnes mellett Szabó Lőrinc lírája, a motívumokból megrajzolható természetszemlélete azt tükrözi, hogy a vers beszélője nemcsak érti, de érzi is a növények létformáját, sorsát.
Képes azonosulni vele, mert így önmagát is jobban megértheti. S ha már eljutottunk eddig: a versolvasás sem tűnik fényűzésnek.
A szerző irodalomtörténész