A „madarat tolláról, embert barátjáról” közmondásnak számos parafrázisa ismert. Ezek közé tartozik az Andersené: „Mondd meg, mivel töltöd az időt, s megmondom, ki vagy.” Szerb Antal úgy vélte, hogy a költőről leginkább hasonlatai árulkodnak, mások az „azzá válsz, amit megeszel” aranyszólás alapján az étkezéséből következtetnének az ember jellemére. Kodály Zoltántól olvastam az e sorba illő idézetet: „Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk.” Juhász Gyula parafrázisát is sokan átvették: „A lélek hőmérője: a könyv. Mondd meg, mit olvasol, s megmondom: mi vagy, megmondom: mi az akaratod, célod, vágyad, álmod.” Ugyanő a könyvek „holt betűiben” az „élő gondolatokat”, a vágyat és álmot, a lelki találkozások esélyét is látta. Stanzák című verse így kezdődik: „A könyvek várnak, ó de mennyi könyv még/Szép, holt betűk, száz élő gondolat./Távol, közel a vérző, ősi föld ég,/De nékem már elásták kardomat./A lelkem bús csuklyába öltözött rég/S megölték ifjú akarásomat./A könyvek várnak, könyvek könyve, tenger,/Találkozóra távoli szívekkel.”
Az olvasói szokások – Nemes Nagy Ágnes esszéje címében az „olvasási módok” – az író emberről is majdnem annyit árulnak el, mint írási szokásai és módjai. A kettőt nem igazán lehet elválasztani egymástól, gondoljunk csak a „hatástörténetre” vagy a szövegek közötti referenciákra, az úgynevezett intertextualitásra. Nemcsak az emberré, de az íróvá válás fontos állomása is az olvasás. A biográfia, a stíluselemzés, a művek rétegzettségének kutatása során előbb-utóbb felszínre bukkannak az írók és költők olvasmányélményeiről szóló beszámolók. Gyakran az alkotók maguk összegzik ezeket a korai vagy későbbi hatásokat.
Az olvasási módokról következtetett az alkotói attitűdökre Nemes Nagy Ágnes is, mikor a magyar irodalom két nagy olvasóját, az egymástól meglehetősen különböző „olvasói arcélű” Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt állította egymás mellé. Megtette ezt maga Babits is, mikor Kosztolányitól búcsúzott nekrológjában. Közös forrásuk volt Arany János, de míg Kosztolányi „nagy példája s választott istene Shakespeare”, Babitsot „nyugtalan hajlamai” Dante felé vonzották. „Milyen ellentétes eszmények! Övé az ezerlelkű: aki tárgyilagosan gyönyörködik szépben és rútban, jóban és rosszban, erényben és bűnben egyformán; nem is kíván eligazodni az élet őserdejében; ábrázol egyedül az ábrázolás kéjéért s személyileg szinte el is tűnik: véleményeit, rokonszenveit még sejteni sem lehet. Enyém a lírikus, a szenvedélyes és intellektuális; aki pártállást vállal és ítélkezik, matematikai rendbe szeretné szorítani a zűrzavart, s minden igazságtalanság felháborodással tölti el; a gyakorlatot sohasem hajlandó az elmélettől különválasztani, s személyileg is kiveszi részét a küzdelemből, melynek végén a száműzetés mostoha asztala vár.”
Babitsot példátlan erudíciója a „poeta doctus”, a „tudós” költő polcára helyezi, ám Nemes Nagy szerencsésebbnek vélné a „tudós” szó helyett a „tudást” használni. Babits tudósi mivolta átsugárzott a tudomány tárgyaira és eljárásaira is, de nem azért olvasott, hogy „tudományos tárgyát minél alaposabban dolgozhassa fel”, vagy „műveltségét gyarapítsa” – az nála csak „melléktermék, mint az aranycsinálásban a porcelán”. Az olvasás nem feladat volt, hanem gyönyörűség, s e sokféle élvezet (krimi és ókori filozófia, szakkönyv, klasszikus és mai vers) visszatáplálta belé az alkotó energiát. „A legképtelenebb dolgokat is fel tudja használni saját belső elevensége, ide-oda kanyarodó érdeklődése, mély és nem-mély lelki rétegei […] táplálékaként. Az ilyen olvasóra az jellemző, hogy bükkfalisztből is tud kenyeret sütni.”
Életének nélkülözhetetlen részeként használta a könyvet, „kultúrélményeit hozzácsapja létélményeihez” – ezért nagy Babits élményképző ereje. S erre rakódott rá a mesterségbeli érdeklődés, arra pedig a kritikusi, esszéírói, irodalomtörténészi érzék. Kosztolányi sem tudott könyv nélkül élni, de Nemes Nagy szerint – s egyet is értünk frappáns állításával – sokszor nem az érdekelte, amit olvas, hanem az, „amit ő fog írni az olvasott anyagról”. Babits tehát a létélményen keresztül reagált az olvasmányélményre, Kosztolányi közvetlenül és szubjektív módon. „Mások könyve fügefalevél az önkifejezésen” – műfordítása is ezért Kosztolányi-vers inkább, mint az eredeti tolmácsolója. De ott van a játékosságban, a „semmi-anyagból” valamit létrehozni szándékában a szomorú vagy rejtetten dühös önirónia is.
Babits olvasói műveltsége elsősorban az esszéiből tündöklik elő, de tagadhatatlan az új ismeretanyagok jelenléte szépprózai munkáiban, a klasszikus olvasmányélmény és a kortárs létélmény összefűződése költészetében. S mindez a modernnel kibékülő újraklasszicizáló szándék folyóirat-szerkesztői gyakorlatában is tükröződött. Újra Nemes Nagy Ágnest idézem. „Babits először az életét táplálja a betűvel, másodszor az irodalmi gondolkodást; Kosztolányi először és másodszor a saját művét.” Ezért lett alkotói magatartásának és szerepjátszásának a tükre az, ahogy az olvasmányaival bánt. Irodalmi esszéje széppróza inkább: nem beszámoló az olvasmányról, nem is kritika, „nem következtethetünk belőle Kosztolányi igazi viszonyára a könyvhöz”. – Ők ketten tehát egészen másképpen olvastak, közös volt azonban bennük a szenvedély a könyv iránt.
Izgalmas még Ady nem-olvasása vagy a „legnagyobb könyvmoly”, Szerb Antal mindent-olvasása – de zárjuk a sort a 200 éves Jókai Mórral! Már saját korában is fölmerült a kérdés: mikor volt ideje olvasni? Révay Mór, aki 1880-tól volt a kiadója – emlékirataiban felidézte, hogy „érthetetlenül keveset” olvasott. Pozsonyi, komáromi, pápai, pesti, kecskeméti iskoláit dicsérő klasszikus műveltsége, filozófiai, jogi stúdiumai erős alapokat adtak, de Jókai meglett férfi korában „abból az irodalomból, amely az övével egy időben keletkezett, […] kevéssel ismerkedett meg”. Zola és Verne egy-egy könyvét nem kerülte ki, de az előbbi világától „jó ízlése eltiltotta”, s utóbbi hatására „virtusból” írta meg az Egészen az északi pólusig regényét. Deák Ferenc, Nyáry Pál, később a székely Orbán Balázs és báró Kemény Gábor látta el őt anyaggal, krónikai érdekességekkel, s mikor szerkesztő volt, ezerszám küldték neki a népi anekdotákat. A Szeretve mind a vérpadig regényéhez Thaly Kálmán ajánlotta saját, Rákóczi-korról szóló munkáját. Forrása volt még a Tour de Monde, a francia illusztrált lap a legújabb felfedezésekről és egzotikumokról szóló írásokat, néprajzi, természettudományi, útleíró és történeti tárgyú cikkeket közölt. „Olvasta” a természetet, amellyel meghitt viszonyban volt. És „olvasta” azt is Jókai, hogy miről álmodnak az emberek…
A szerző irodalomtörténész