Mivel Bálintot jó ideje kiradírozta a naptárból Valentin, de van nekünk egy híres Bálintunk, ki a szerelem dolgában oly sok tapasztalatra tett szert, s ennek költészetünkben is maradandó nyomát hagyta, engedtessék meg, hogy mai „előadásunk” témája a múlt év ősszel 470 éve született Balassi Bálint legyen.
A magyar világi líra a reformáció korszakában megkésett reneszánszként jelentkezett. Hatott rá a virágénekben élő népköltészeti hagyomány; az itáliai humanista „petrarkista” tradíció; a protestáns énekszerző és zsoltáréneklési gyakorlat; a históriás ének, aminek erős vallási és egyházi históriai vonulata is volt. Az anyanyelvű világi költészet magasan a többi alkotó fölé emelkedő alakja volt Balassi Bálint a 16. század második felében. Noha nevelője Bornemisza Péter protestáns prédikátor, heves hangú igehirdető volt, kicsapongást ostorozó beszédeit egykori neveltjének is címezhette volna.
Balassi viharos szerelmi (és bonyolult házassági) élete köré nem minden alapot nélkülöző, legendaszerű történetek szövődtek, de a katona istenfélő költő is volt. Istenes verseit majd Rimay János gyűjtötte össze, s előbb az övéivel vegyesen jelentek meg Rimay halála után, 1632-ben. A kéziratos gyűjtemény 1874-es felbukkanásáig (a Radvánszky-levéltárból) szerelmi költészete szinte ismeretlen volt. Pedig a Petrarca Daloskönyvének mintájáig és a dantei Commedia százas egységéig visszaívelő Balassa-kódex anyagát még Balassi állította össze, illetve tervezte meg.
A kéziratos, 1589 körül kötetté komponált gyűjtemény másolatban maradt fenn. A minta az „ősmásolat” volt jó négy évtizeddel Balassinak az esztergomi vár 1594-es ostrománál bekövetkezett halála után. „Az maga kezével írt könyvébül” való gyűjteménye bevezetőjében olvasható, hogy különféle szerelmes énekek mellett „egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon” benne. A folytatás szerint innen meg lehet tudni: „mint köll szeretőjét szeretni és miképpen köll neki könyörgeni”. A cím nélküli, számozott versek élén tartalmuk ismertetését találjuk, s mivel a költő énekverseknek is szánta alkotásait, azokat „ad notam” dallamjelzéssel látta el. Később a nótaminták elmaradtak, így az önálló szövegverssé változás folyamatát is nyomon követhetjük általuk.
A teljes kódexben a Szentháromság-himnusz után háromszor 33 vers következett volna: a házasságáig, majd a házassága után szerzett verseket 33 istenes témájú költemény zárja. A Balassitól származó útmutatóban két elveszett versről is olvasunk, egy virágénekről és egy könyörgésről – a két téma, az Isten és a szerelem már a „hiányban” is megjelenik. Vállalta a „kudarcát”: nem képes egész életművét Isten dicséretének szentelni, a Teremtő égi szeretete egyesül a földi szerelem vágyával.
A középiskolai irodalomkönyv fönntartja a korábbi (noha már a hatkötetes magyar irodalomtörténetben is megjegyzésekkel közölt) feltevést, miszerint Balassi költészetének három rétege van: a szerelmi, az istenes és a vitézi líra. Magyarázat lehet, hogy az egész Balassa-kódex felütésének szánt Hymni tres ad Sacrosantam Trinitatem (Három himnusz a Szentháromsághoz) hasonló elképzelést, tematikai csoportosítást tükröz. Az első („az Palatics nótájára”) Istenhez szól, „a gonosztól való megkönnyebbülésért”; a másodikat (az „Vitézek, mi lehet” nótájára) Isten Fiának címezte, „a katonai vitézség megszerzéséért”; a harmadikat (dallamjelzés nélkül) a Szentléleknek, „a boldog házasságért”.
Az istenes lírához a vallásos témájú, jellemzően zsoltáros hangú költemények tartoznak. Itt szerepel az „Adj már csendességet…”, a „Végtelen irgalmú…”, valamint a 42. zsoltár parafrázisaként írt „Mint az szomjú szarvas…” kezdetű költemény, majd az első ciklust záró 33. vers, a „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét…” kezdetű, „kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott”. De szinte az összes többi műve jelzi a lírai megújulást, a versformák és a szerkezet, a képi kifejezőerő és a retorizáltság, a személyes hang és a bűnbánati beszédhelyzet lírai eszköztárunkba való bevezetését.
A szerelmi lírát is érdemes volna részletesebben tagolni, de csak a ciklusjellegre térünk ki. Noha indokolná ezt, hogy a Soproni virágének egy sora szinte pontosan megismétlődött Balassinál; a színvonalas udvarló versek tradíciója is jelen van; és az úgynevezett „petrarkista toposzok”, a szerelmes versekben az itáliai kora reneszánsz (a trecento) óta visszatérő képek szintén szót kívánnának. A legalább négy, szerelmi szándékkal „körbeudvarolt” hölgy után a férjezett Losonczy Anna iránti vágyakozás ihlette az Anna-verseket és a Júlia-ciklust (a Szép magyar komédia című pásztordráma címzettje is Anna volt). S ezek a legszebb szerelmes költemények Balassitól – a ciklus kiemelkedő darabja a „Hogy Júliára talála, így köszöne néki...” kezdetű vers. A lengyelországi menekülése idején írt Célia-ciklus (majd az utolsó években született Fulvia-versfüzér) újdonsága a költői képalkotás komplexitása, a szinte allegóriai hatású, kibontott hasonlatok sora, s az induláskor mintaként szolgáló virágénekek hangulati és képi tradícióját megújító lírai hangnem.
Szerelmi költészetében visszatérően van jelen – szintén a petrarcai „lovagi”, s általában a reneszánsz humanista szemléletet tükröző költészet erényeit egyesítve – az égi és a földi szerelem egymást feltételező volta. S ne feledjük: a reneszánsz lovagi (udvari) irodalomhoz hasonlóan Balassinál sem vált élesen külön az istenes és szerelmi téma. Szerelmes verseiben is ott van az isteni tisztelet és bűnbocsánat, illetve viszont: a fohászkodó versek hangnemét és képvilágát is áthatja a szerelemérzés. Ez a kettő: Isten szeretete és félelme, a nő tisztelete és védelmezése reneszánsz világi lírai jegyként elválaszthatatlan egymástól a lovagi erényekben.
Amikor Balassi „vitézi” verseiről beszélünk, nem véletlen, hogy a többes szám helyett csak egyről, az 1589-ben írt Egy katonaének címűről tudunk hitelesen szólni. A Búcsúja hazájától nem „vitézi” vers, hanem Janus Pannonius és Bornemisza búcsúénekeihez csatlakozik; inkább „hazafias” – itt jelenik meg először költészetünkben az „édes haza” érzelmi-fogalmi képe, de ezt a versvilágot is átlengi a szerelem vagy az előle való bujdosás fájdalma. (Ennek „istenes” párverse a ciklusban közvetlenül előtte álló s ugyanarra a dallamra írt, szintén 1589-es Bujdosónak való ének, melyben saját bujdosását – a zsidó–magyar párhuzam 16. századi protestáns hagyományát követve – a pusztában vándorló Mózes népének képével festette le, és „az édes hazám” kifejezést kétszer is leírta versében.)
Az ugyanebben a csokorban tárgyalt Borivóknak való vers is reneszánsz tavaszköltemény (erre utal az alcím, az In laudem verni temporis – jelentése pedig: A tavaszi idő dicsérete). Ez a líratípus a vágáns és a humanista poézisban is népszerű volt. Noha találunk utalást a végvári vitézek tavaszhoz hasonlatos megújulására, ez is a profán elemekkel átszőtt keresztény humanista, a Szentlélek dicsőítését kiemelő („Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje”) és a természetben tükröződő teremtő hatalom előtt adózó világi himnuszköltészet körébe tartozik. A többi verset tehát nem a végvári élet ábrázolásának szándéka hívta életre, hanem a szerelem ihlette.
Balassi Bálintnak így – annak ellenére, hogy a Szentháromság-triptichon egyik himnusz-oltára „a katonai vitézség megszerzéséért” fohászkodott – vagy nincsen vitézi költészete, csak egyetlen vitézi verse, s az „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak” megállapítás mintegy a lovagi-vitézi attitűd esszenciája. Vagy pedig: Balassi egész költészete vitézi. Abban az értelemben, hogy lovagi, reneszánsz. A lovag korabeli megfelelője a „vitéz” szó volt. A vitézi egyúttal a lovagi eszmény megtestesítője. A lovag előtt pedig két alapérték lebegett: az Isten és a Nő, a hit és a szerelem, a tisztesség és a tisztaság védelmezése.
Magam is „vitéz” lévén, s még inkább irodalmi meggyőződésből azt állítom, hogy Balassi lírája alapvetően kétrétegű volt. Vitézi (reneszánsz lovagi) lírájából annak két legfőbb iránya, az istenes és szerelmi versek 16. század végi s még sokáig felülmúlhatatlan gazdagsága rajzolódik elénk.
A szerző irodalomtörténész