Brüsszel ostroma

Ha egy nemzet bekerítve érzi magát, az meglátszik szellemi, kulturális, politikai, de még gazdasági állapotán is. Nem állítom, hogy ez a bekerítettség határozza meg a magyarok kollektív szellemiségét, de itt érzem vibrálni a levegőben ezt a fenyegető érzést. S mi több, nemcsak itt, de egész Európában is.

Az Árpád-korban a nemzet nem érezte a bekerítettséget. Az egyén annál inkább, aki lesüllyedt a társadalmi ranglétrán, és ő lett a földművelő, sőt a jobbágy. Drámai folyamat volt. Nem is ment simán, évszázadokig eltartott, s viszonylag nagy számú ember tarthatta meg „nemességét” vagy egyéb csoportos kiváltságait. Arányaiban jóval több, mint Nyugat-Európában. Fenyegetettség persze volt, nyugatról is a Német–Római Császár részéről, meg keletről is, amelyek közül kiemelkedett a „tatárjárás”. Szörnyű pusztítással járt, de az ország nem került tartósan mongol-tatár megszállás alá, és a romlás után képes volt talpra állni, sőt erősebb, jobban szervezett állammá válni. A tatárok újabb próbálkozását már magabiztosan verte vissza.

Hamarosan azonban a távolban sötét felhők tűntek fel. Délről hírek érkeztek az Oszmán-Török Birodalom megerősödéséről. Ez az államalakulat ma is nehezen értelmezhető, de két tulajdonsága világos: iszlám világbirodalomról volt szó, amelynek lényege az állandó hódítás. Fénykorában hozzá tartozott Bizánc (Isztambul), Kairó, Algír, Mekka, a Krím, Bagdad, Baku és Buda is.

Nagyon hosszú – háromszáz éves háborút – vívtunk ellenük, sok győzelemmel és vereséggel. Voltak ugyan szövetségeseink, de a vereség idején elpárologtak. Nem így a Habsburgok, akik közül Ferdinánd a mohácsi csatavesztés után bejelentette igényét a magyar és cseh trónra. Kezdett kialakulni a bekerítettség érzése. Nyugaton német zsoldosok portyáztak – elfoglalták Budát is –, keleten a törvényesen megválasztott magyar király, Szapolyai János próbálta megszervezni – török segítséggel –, a szétesett államot. Ettől kezdve a két ellenség közti felmorzsolódás veszélye kézzel foghatóvá vált.

A „Habsburg-párt” érvei világosak voltak: csak a Nyugat segítségével lehetséges kiverni Magyarországról az oszmán-törököket. Az ellenpárt azt mondta: ha sikerül is kiverni a törököket, akkor sem Magyarország áll helyre, hanem csak egy Habsburg-tartomány jön létre. Megfogalmazódott tehát a dilemma – először, de nem utoljára: melyik a kisebbik rossz? Melyik alatt őrizhetjük meg a nemzetünket? Melyik birodalom a kevésbé hatékony vagy eltökélt az alattvalóinak alávetésében. Melyik kényszeríti ránk kultúráját, esetleg nyelvét? Az egyik a németet tartotta veszélyesebbnek, a másik a törököt. (Utóbbiak helyére majd a szlávok lépnek.) Ehhez még kapcsolódtak a vallási ellentétek. Az iszlám persze idegen volt, de meglepően toleráns. A magyarság körében idővel hatalmas mértékben terjedt a reformáció, és mivel a Habsburgok erőszakos ellenreformációba kezdtek, a nemzeti és vallási ellenállás összekapcsolódott.

Az oszmán-törököket valóban csak a Habsburgok s általuk a Nyugat segítségével lehetett kiverni az országból. Megtörtént, szimbolikusan Buda ostromával (1686). Valóban sorsforduló volt ez is (a honfoglalás és a mohácsi vész után), elég volt végigtekinteni az egykor európai hírű város romjain. Nem maradt ott semmi épen. Élni kellett, és nagy teljesítmény volt, hogy még maradt annyi erő a magyarságban, hogy teljesen kisemmizni nem lehetett. Jöttek ugyan az új német urak, megkapták a földeket, jöttek a betelepítettek, megszűnt a szabad királyválasztás, de a magyar eszme, amelyet a Szent Korona testesített meg, a magyar szokás, amelyet a vármegye szimbolizált, a magyar nyelv, amelyet a nép beszélt, s amelyen már a Biblia is megjelent, a dalok, a táncok, a legendák, az álmok, a mesék mind-mind őrizték a tüzet. Keresni sem kellett. Igaz később úgy kialudt, hogy parázsra fújva kellett újjáéleszteni.

A bekerítettség érzése mérgezte a levegőt. A „német” mellé egyre inkább egy másik fenyegető erő, a szláv került. Kialakult a birodalma is, Oroszország. A „némettel” az ellenállás viszonylag sikeres volt. Sokféleképpen harcoltunk: Pázmányé, Széchenyié volt az egyik út, Rákóczié, Kossuthé a másik. A nagy szláv keleti veszedelemmel először 1849-ben találkoztunk, amikor kétszázezres hadsereggel jelent meg, hogy segítsen a Habsburgoknak leverni a „magyar rebelliót”. Döbbenetes tapasztalás volt ez. Nehezen is ocsúdtunk belőle, s a „nemzethalál” víziója sokak szemében kézzelfogható valósággá vált.

Mégsem így lett, s ez nagy szerencse és bölcsesség, önmérséklet következménye. A kiegyezés enyhített a bekerítettség érzésen, perspektívát mutatott. Azt az érzést, hogy a bekerítettségből a legjobb kiút beilleszkedni egy olyan birodalomba, amely hagyja fejlődni a magyarságot. Hagyja élni. Benne volt ebben az eszmében a szép jövő, nemcsak a magyarság, de egész Közép-Európa számára. Ez lett volna a Habsburgok megdicsőülésének útja, de ezt elszalasztották. A világháborúval nekünk Trianon jött. A bekerítettség érzése innen egészen kóros méreteket öltött. De még megvolt a szellemi erő a kitöréshez. Szó szerint is: Babits Mihálytól Szent-Györgyi Albertig. Az anyagi erő már nem volt meg. Döbbenetes szimbóluma a bekerítettségnek Budapest újabb nagy ostroma (1944/45), amikor itt csap össze a Kelet, a Szovjetunió és a Nyugat, Németország. S nekünk nem marad más, mint a kitörés, amelyre oly szép példát adott egykoron Szigetvárnál Zrínyi Miklós.

A második világháború alatt minden égtáj felől a német hadsereg sorakozott fel a határainkon. Meg is szállt 1944-ban. Ezután a szovjet megszállás következett. Szimbóluma a vasfüggöny volt, amelyen alig lehetett átjutni. Egyszer mégis puszta kézzel széttéptük, de a bekerítettségérzésünket fokozta, hogy újra felhúzták. Ez már a Kádár-korszak. Felhúzták azt a határzárat a lelkünkben is. Szögesdrót, aknák, tűzparancs tudatosította, hogy be vagyunk kerítve. Voltak, akik azt mondták, rendeljük alá magunkat a birodalom „nagy céljainak”, tegyük le a hűségesküt, és próbáljuk meg túlélni. Szabotáljunk. Nem feltétlenül tudatosan, de úgy is. Meg egyszerűen kihasználva a birodalom slendriánságát. A kötelező orosz nyelvtanítás? Vagy a szovjet filmhét? Kicsorbult.

Még a minket közvetlenül bekerítő államokban sem tudták felszámolni a magyarságot. Tényleg tizenötmillió magyar élt a Kárpát-medencében 1980-ban, s hányan még azon kívül, szerte a világban. Be voltunk kerítve persze, de komoly rések voltak azon a kerítésen! Már nem lehetett megállítani a zenét, a kultúrát, divatot, egyszerűen nem lehetett minket kirekeszteni a Nyugatból. Hiába volt Wartburgom, minden kisebbségi érzés nélkül parkoltam le Brett Sinclair Aston Martinja mellé. Így volt ez. És megtörtént a csoda! A kőfalak leomlottak. Pár évig magunk maradtunk. Jó volt. Aztán csatlakoztunk, inkább csatoltak. A NATO-hoz. Azután az Európai Unióhoz. Szó sem volt arról, hogy ez egy birodalom lenne. Egy értelmes szövetség volt, amelyben megtartva nemzeti, kulturális, nyelvi önállóságunkat, kiteljesedhetnek gazdasági lehetőségeink, megerősödhetnek emberi jogaink – köztük a kisebbségek kollektív jogai. Szó sem volt arról, hogy ennek a birodalomnak a „fővárosa” Brüsszel, és ott egy „kormány” működik, politikai alapon dönt jogokról és kötelezettségekről, pénzről és háborús szankciókról. Mi azért léptünk be ebbe a közösségbe, ahová jussunk van tartozni ezeréves teljesítményünk jogán, hogy végre felszakadjon a lelkünkben a bekerítettség évszázados nyomása. Hogy otthon legyünk, a sajátjaink között. Ebben bíztunk, de csalatkoznunk kellett. Nagyon csúnyán. S most megint a rebellió az eszközünk, de a helyzet egészen más, mint Rákóczi vagy Kossuth idején. Most vannak, és lesznek szövetségeseink. Érdekek alapján, de az érdekek nem lebecsülendőek, sokszor hatékonyabbak, mint az érzelmek vagy az elvek. Eljön Brüsszel ostroma is, de nem ágyúval, fegyverrel, hanem okos megfontolással. Szabad akarattal. Nagy szükség van erre. Addig is örök igazság, egész Európáé, hogy aki időt nyer, életet nyer.

A szerző történész