Sokan gondolják úgy, hogy az azonosságot keressük a párválasztás során, ezzel szemben a valóság az, hogy a különbözőség az igazán vonzó a másikban, az a távlatos ígéret… Legfeljebb azt gondoljuk, hogy majd meg fogom változtatni a másikat. Ugyanakkor ez a különbözőség csak eleinte szórakoztató, már az együttélésünk első idejében képes akár bosszantóvá, sőt dühítővé válni. Ekkor kell elkezdődjön egy olyan út, ami tulajdonképpen élethosszig tart, ez az egymás elfogadásának útja, ami hatalmas energiákat szabadíthat fel bennünk. Oly módon, hogy az ellenkezés, az elutasítás, a szembenállás, a meg nem értés, a másik megkérdőjelezésének romboló és olykor pusztító energiáit kioltja, és az egyre feltétel nélkülibb elfogadásban óriási pozitív energia keletkezik. Ez teremti meg a szabadság légkörét a kapcsolatunkban – a szabadságot abban az értelemben, hogy azok lehessünk, akik vagyunk. Megjegyzés: ennek a biztonságában akár önként meg is változhatok… Az el nem fogadás légkörében folyamatos erőszakot élhetünk meg. Az egymás elfogadása felér egy kiengesztelődéssel, ami minden házasság rendkívüli erőforrása.
Érdemes az egymás elfogadásának lépéseit áttekinteni, mert ezen a téren van a házasságokban, párkapcsolatokban a legnagyobb deficit és ismerethiány. Négy lépése van: a különbözőség miatti rossz érzés, fájdalom tudatosulása, tudatosítása – egymás valódi meghallgatása – szeretetteli rácsodálkozás a különbözőségünkre – végezetül döntés a szeretet mellett, vagyis azt akarom, hogy légy önmagad! Részletezve:
Az első lépés: felismerem, hogy a társam menthetetlenül más, visszafordíthatatlanul különbözik tőlem, érthetetlenek számomra a reakciói, a gesztusai – és ez nekem fáj, szomorúvá tesz, alkalomadtán elkeserít, olykor dühít. A románc, majd a mézeshetek után törvényszerűen bekövetkezik a csalódás, kezdenek bosszantani a társam addig szórakoztatónak, vonzónak gondolt szavai, tettei, és ebből elégedetlenség születik. A csalódásoknak sajátos szerepük van a személyiségfejlődésben: valójában saját magunkról szólnak, ezekben a helyzetekben önmagamra eszmélhetek, csak nem vallom be. A fájdalom tudatosítása rendkívül fontos – ez sarkall valamilyen lépésre. Ennek elfedése, elfojtása elvárásokat, elhanyagolást, rabságot eredményez a másikkal, de önmagammal szemben is.
A második lépés: bejárom a zsákutcákat, és eljutok a kíváncsiságig. A zsákutcák: meg akarom változtatni a másikat direkt vagy körmönfont módon, harcolok vele – ne érezz így, ne gondolkodj így, ne cselekedj így! Olykor egészen kis dolgokon ki tudunk borulni. Ezt a magatartást sikertelenségek, kudarcok kísérik. Végül a helyes lépésre szánom el magam: távolabb lépek az összegabalyodottságunkból, és kíváncsi leszek rád, vagyis meghallgatlak azt a kérdést feltéve, hogy „hogyan vagy annyira más, mint én?”, azaz mik a gyökerei ennek a gesztusnak, kifejezésnek, cselekedetnek. Vagyis már nem azt a kérdést teszem fel, hogy „miért vagy annyira más, mint én?” Megjegyzés: a „miért”-tel kezdődő kérdésre a falnak lehet menni ilyen helyzetben… A „miért”-től a „hogyan”-ig terjedő utat kell bejárnom. Ehhez kell egy jó adag nyíltszívűség, kiüresedés, hogy legalább a meghallgatás idejére lemondjak önmagamról.
A harmadik lépés a rácsodálkozás: belátom, hogy így is lehet gondolkodni, érezni, cselekedni, nem csak úgy, ahogy én gondolom – ez lesz az első gyümölcse a meghallgatásnak! Persze ez már olykor hatalmas nagylelkűséget igényel! (A tréfát félretéve). De a rácsodálkozás egyszersmind azt is tudatosíthatja, hogy én is önmagam lehetek, hiszen eddig ebben a harcban, küzdelemben a saját magam elvesztésétől is féltem!
A negyedik lépés: döntök a másik és ezzel önmagam mellett is, vagyis döntök a szeretet mellett. Sok-sok rácsodálkozás-tapasztalatból születik meg az a gondolat, hogy nekem is jó, hogy „te tőlem annyira különbözöl, más vagy”, sőt eljutok oda, hogy akarom, hogy „te tőlem különböző legyél”, vagyis „akarom, hogy élj!” Légy önmagad – ez teremti meg a teljes szabadságot és a teljes összetartozást, ez biztosítja a teljes egymás iránti szeretetet, értékelést és önértékelést! Vagyis ez a lépés valójában visszahat rám is: ebben a kölcsönösségben mindkettőnk alapvető igényeinek kielégítettségét tapasztalom meg. Nemcsak engedem, hanem akarom is, hogy a társam önmaga legyen, ezzel elérem azt, hogy én is önmagam lehetek. Ez azt mutatja, hogy az elfogadás vázolt útja az egyéni identitásunk erősödésével alakítja ki, fejleszti tovább a páros, házas identitást.
Megtakaríthatók-e ezek a lépések, az ezzel kapcsolatos nehézségek, olykor szenvedés? Nem, sőt minden nagy elfogadási lépcső után kiderül, hogy még mindig van a tarsolyunkban feltétel, visszavonás, megkérdőjelezés, önféltés stb. Az életünk nem statikus, mindig új helyzetek, kihívások érkeznek, amelyekben különbözőképpen reagálunk. Vagyis egymás számára is állandó kihívást jelentünk. Ez a folyamat állandó kísérője az életünknek, állandó éberséget, lankadatlan figyelmet, növekvő empátiát igényel. Ebben viszont mindig támaszkodhatunk a már elért lépcsőfokokra, akkor is, ha lejjebb zuhanunk, visszatérünk egy korábbi stációhoz – erre ott van az emlékezet, a lelkiismeret. További nagyon fontos jegye az elfogadás építésének, hogy ez – mint maga a házasság is – minta minden emberi közösség számára. A végső cél egymás feltétel nélküli elfogadása volna – többek között ez az értelme a Teremtés könyvében szereplő gondolatnak: „egy testté lesznek”, hiszen a test az ószövetségi ember számára a teljes személyiség – test, lélek, szellem – szétválaszthatatlan egységét jelentette, és számunkra, ma élő emberek számára is ezt kell, hogy jelentse.
Néhány összefoglaló gondolat a házassággal, mint a család alapjával – és mindennemű emberi kapcsolat ősmintájával – kapcsolatban: Nemcsak a társadalom szekularizálódott, hanem ezzel párhuzamosan az alapvető emberi kapcsolatok is deszakralizálódtak, így a házasság is. Érthetően és az értékét kifejezve kellene a házasság „szentség” voltát megfogalmazni. Egy alapgondolata ennek az, hogy a házasság egy olyan szentség, amelyet a házasfelek egymásnak szolgáltatnak ki. A „szent” szó azt jelenti egyébként, hogy „szeretetben odaadott” – ez egyben a házasság programja is. A házasságban a férfi és a nő kapcsolata mindazon belső erőforrásokkal rendelkezik, ami az élethosszig tartó egységben való növekedéshez kell. Feladatunk az, hogy felhívjuk a figyelmet a házasságban működő építő-, gyógyító erőforrásokra, szunnyadó készségekre, amelyek a teljes életet képesek áthatni.
A legtöbb fiatal pár azzal a vággyal indul a házasságba, hogy abban élete végéig boldog lesz. De már az első csalódásoknál kiderül, hogy hiányoznak belőlük a kapcsolatépítő, elkötelezettséget erősítő készségek, képességek, mivel elsősorban hiányoznak az eléjük élt pozitív minták. Ezért a házasság szerepét társadalmunkban, közösségeinkben tudatosítani kell. A család, a házasság, minden egyes család és minden egyes házasság nem magánügy! A jó házasság – mint a gyermekvállalás és -nevelés bölcsője – a világon a legfontosabb, mert mindig újratermelődő energiaforrása. A világnak szüksége van a jó házasságokra, melyeknek a lényege nem a tökéletesség, a mindenáron való harmónia, hanem az állandó növekedési készség, aminek az alapja a növekedés egymás feltétel nélküli elfogadásában.
A szerző építész, címzetes egyetemi docens