A család az életöröm forrása 2. – A házasság, férfi és nő szövetsége erőforrás

Mielőtt elfogadnánk, hogy a házasság miért is erőforrás, vessünk egy pillantást teremtett mivoltunkra, az emberi természet lényegére. Ezt világosan és örök érvénnyel fogalmazza meg a Szentírásban a Teremtéstörténet alapmondata az emberről: „Megteremtette tehát az Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” Ebben két – egymást kiegészítő – állítás fogalmazódik meg: az első az istenképűségünk, amiben az emberi méltóság a legmagasabb, elidegeníthetetlen, elvehetetlen módon nyilvánul meg. A másik megváltoztathatatlan tény a férfi és női mivoltunk, az ember két sajátos, de összetartozó entitása. Ketten együtt válunk teljes emberré. Ezt szintén a Szentírás fogalmazza meg: „…elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.” Az egy testté levés a teljes személyiség – test, lélek és szellem – egyesülését jelentette az ókori ember számára és jelenti ma is, bármennyire szeretnék ezt semmissé tenni szörny-ideák.

A házasság a Teremtés folytatása sok értelemben a házasságban, a gyermek ajándék voltának elfogadásában a személyiségünk kölcsönös kiteljesítésében. A házasságban férfi és nő szövetségre lép, egy új entitás keletkezik: maga a házasság. A két „fél”-ből lesz egy egész. Ma nem így tekintenek a párkapcsolatra – két „egész” akar egységet teremteni, ebben benne van a harc, a küzdelem, üzemszerűen bele van kódolva ebbe a kapcsolatképbe a csalódás! A keresztény világkép szerint a házasság kiegészülés, és az élethosszig tartó házasság így válik tartós öröm- és boldogságforrássá. A házasság számtalan mozzanata erőforrás: a házasság élettörténete maga (mivel hihetetlen érték), az élethosszig tartó hűség, a testi-lelki-szellemi találkozásaink, vagyis a párkapcsolat egésze, az egymás elfogadása (ami élethosszig tartó feladat) mind-mind hallatlan erő- és energiaforrás.

A házasság élettörténete önmagában erőforrás. Az első találkozás általában olyan nagy szellemi-testi-lelki önmagunkra és egymásra találás, hogy ez eleve forrásként szolgál. Nem véletlenül van erre egy külön kifejezés: az „első szeretet”. Az udvarlás időszaka életünk talán legfontosabb mozzanata, szinte új születés, a személyiségünk kiteljesedésének kezdete. Életünk későbbi szakaszában erre az időre visszatekintve nyerhetünk erőt a továbbhaladáshoz, akár a kapcsolatunk újrakezdéséhez. A házasság folyamatos építése történetiségében, benne a szükségszerű csalódásaink feldolgozásával, az egymás iránti szeretetünk melletti ismételt döntésekkel (mert a szeretet nem pusztán érzelmi kapocs, hanem alapvetően döntés) észrevétlenül erőforrássá válik. A házasság gyümölcseként megszületett gyermek hallatlan erőforrása a párkapcsolatnak, persze tagadhatatlanul teher is, de az ehhez szükséges erő- és energiaforrást maga a gyermek önmagában biztosítja, sőt többszörösét annak, amit mi gondolunk. Nézzük csak a gyermekeink első mozdulatait, lépéseit, szavait, mosolyát! Nem úgy látjuk ezeket, nem úgy emlékszünk vissza rájuk, mint olyan pillanatokra, amelyekből erőt, örömöt, boldogságot meríthettünk?!

Az együtt megöregedés művészet, az élethosszig tartó hűség rendkívül erős biztonságot adhat a házasfeleknek. (A biztonsághiányos világunk egyik nagy ellentmondása, hogy mégsem így tervezik a fiatalok a párkapcsolatukat, hanem azzal a felkiáltással, hogy „legfeljebb elválunk” – ha lesz jobb, más, ha baj ér minket…) A páros identitás folyamatos alakulása – az állandó interakció és reflexió révén – a személyes életünket is észrevétlenül gazdagabbá, teljesebbé teszi. Mégis azt látjuk, hogy „a hűség szót ma általában kétséggel fogadják. Azt mondják: a hűséget ígérő embereket elviselhetetlenül kihasználják, vagy: olyan nagy dologra, mint a hűség, egyáltalán nem is képes az ember; a hűség rabbá tesz (…), az élet kalandja így puszta kötelességteljesítéssé válik. Mégis igaz, hogy az emberek minden időben ígértek örök vagy egyszer és mindenkori hűséget. Egy ilyen cselekedetnek egész sor összetevője van: a hűség az embernek abból a vágyából származik, hogy egész életét egyetlen szóval foglalja össze, és bízva mindent arra tegyen fel, amit, akit szeret. A hűség tehát a jelen pillanatból a jövőbe nyúlik, ezért lehet tartós, örök. Aki hűséget fogad, tudja, hogy nem olyan egyszerűen adja meg magát az, ami miatt hűséget fogadtunk. Az ígéret arra szól, hogy mindig meg fogjuk hallani az emberek hívását, akik számára szavunk által fontossá lettünk. Ennek következménye, hogy a hűség elsősorban kapcsolat-jelenség. Ez jóval több, mint kötelességteljesítés. A hűség azt ígéri, az önként vállalt kötelékben megmarad és szüntelenül megújítja a szeretetet. A hűség magában foglalja azt az ígéretet is, hogy a magamban és másokban végbemenő változások ellenére ki fogok tartani valaki vagy valami mellett. Elfogadom az embereket, akik majd megváltoznak, elfogadok valamit, ami majd a jövő homályában bontakozik ki” (Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona, „hűség” szócikk).

A testi-lelki-szellemi találkozásaink akkor válnak erőforrássá a házasságban, ha az együttléteink nem felszínesek, ha személyiségünk egészét, vagyis lelkünket, szellemünket, testi mivoltunkat egyaránt bedobjuk, aktivizáljuk, egészen jelen vagyunk a másik számára. Az igazi kapcsolatban hihetetlenül fontos valóban jelen lenni egymás számára, ez akkor is erőforrássá válik, ha a nehézségeinkben, a vitáinkban találkozunk. A folyamatos és intenzív párbeszéd figyelemmel és kellő leleménnyel folyamatosan fenntartható és fenntartandó a kapcsolat sivatagosabb idején is, sőt különösen akkor.

A találkozásainkban a legátfogóbbak a szerelmes, testi találkozásaink, ahol a személyiségünk minden eleme jelen kell legyen. Nagyon fontos azt tudatosítani, hogy a gyengédség pillanatnyi gesztusaiban benne van az összes addigi találkozásunk az első alkalomtól az adott pillanatig. Ez is erőforrás lehet a jelenlétben élő, az élményeit feldolgozó, életet építő ember számára.

Egymás segítése, az egymással való törődés nap mint nap mindkettőnket feltölt, erősít, alapvető biztonságot ad az életünkben. Egymás inspirálása is folyamatos, illetve akár akarjuk, akár nem, folyamatosan kihívást jelentünk egymás számára. A kapcsolatunk e kihívások közepette a hűség ereje által él egyre erősebben és távlatosabban. Kölcsönösen gondoskodó, fenntartó, megtartó, életadó szeretettel kell hogy szeressük egymást. A gondoskodó szeretet: fizikai gondoskodást és gondűzést egyaránt jelent; a megtartó, fenntartó szeretetben segítelek, hogy az erődet megőrizzed, fizikai, szellemi, lelki téren egyaránt; az életadó szeretet két dolgot jelent egyszerre: életet adok, vagyis akarom, hogy élj, vagyis akarom, hogy önmagad legyél, másrészt akarom azt is, hogy az életed növekedjen, telítődjön személyiséged mindhárom elemében. Ez a kölcsönös egymás felé irányuló szeretetteli akarat a házasságunk, kapcsolatunk lényege.

Mindez egy ideál, tökéletes házasságot keveset látnak maguk előtt a házasságra készülő – vagy az elől menekülő – fiatalok. Mégis óriási szükség van arra, hogy ezeket az alapvető tényezőket, amik a kiegyensúlyozott és növekedésre kész házasságokat jellemzik, megismerje minden házasság előtt álló, arra készülő nemzedék. A pozitív – és nem a tökéletesnek tűnő – minták persze sokat segítenek…

A szerző építész, címzetes egyetemi docens