Agyelszívás

Nem csak a hagyományos értelemben vett agyelszívásról lesz most szó, vagyis nem csak arról a folyamatról, amelynek keretében a gazdagabb országok elszívják a szellemi képességeket a kevésbé tehetősektől. Ahogy teszik a nyersanyagokkal, a munkaerővel és a profittal. Ez egy súlyos velejárója a történelmi fejlődésnek, s mindig eszembe juttatja azt az ismerősömet, aki az európai uniós csatlakozásunkat kommentálva az alagútban szembe jövő vonatról elmélkedett. Az ilyen típusú agyelszívással szemben tehetetlenek vagyunk, s ezért ez konzerválja a háborúk, hódoltságok, gyarmati helyzet miatt előállott lemaradásunkat. A helyzet súlyos és nem vigasz, hogy tudjuk a konkrét okokat, s hogy máshol is így van. Nagy háborús vereségek, területvesztés, hosszú kommunista uralom – az alapvető okok.

Figyelemre méltó, hogy az agyelszívás már nem csak az „értelmiséget” érinti. Tudósokat, orvosokat, művészeket. A kétkezi munkásokat is. Lehangoló, hogy az intelligencia egy része milyen „értékek” mentén rendezte be életét. A pénz mindent vitt. Még a szocializmus idején hozzá csaphatták a szabadságvágyat is. S ott voltak a nagy példák, a Neumann Jánosok, Teller Edék. A sok Nobel-díjas magyar. Lehetett rájuk hivatkozni. Egyesek ma is ezzel próbálkoznak. Ők csak a szabadság miatt mentek el, mert itt szabadság nincs. Szinte már emigránsok. Micsoda álszentség. Szót sem érdemelnének, de állandóan itt nyelvelnek, innen toboroznak, itt mosolyognak és az arcunkba mondják, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a szaros gumicsizma és a Bösendorfer zongora szagát. Erre csak annyit mondhatok, hogy ennek a zongorának nem szaga, illata van. Tudom, mert itt áll a szomszéd szobában. Lehangolódva. Nem az ilyen metaforáktól, nem is a Tanácsköztársaságtól, hanem mert senki nem játszik rajta.

Óriási erőfeszítéseket tesz az ország, mégis ki lehet jelenteni, hogy a szellemi munkát végzők maradását leginkább az elhivatottság biztosítja. Szép forradalom lenne, az elhivatottság forradalma. Miként a reformkorban egykoron. Talán már zajlik is. De az agyszivattyú nagyon erős. Nehéz ellenállni: húz, szív, rángat be a mélybe. Nem tudják mit vesztenek, akik képtelenek dacolni.

Van itt egy más jellegű agyelszívás is, ami lehetetlenné teszi a szabad gondolkodást. Ez olyan helyzetet teremt, amelyben fel sem merülhet, hogy egy kérdésről szabad akarat szerint véleményt alkothassanak. A rendelkezésre álló eszközökkel „beállítják” az erre fogékony emberek agyát, hogy egy srófra járjanak, és onnan nincs kiút. A legjobb megoldás erre a gyűlölet felkorbácsolása. Ahhoz viszont előzőleg le kell rombolni az emberek öntudatát, szellemi függetlenségét, önbecsülését. A csatatér, a helyszín alapvetően a média – benne azzal a valamivel, amit „közösségi médiának” neveznek –, de sajnos beszállt ide a művészet is, sőt az oktatás is. Minden tiszteletem azoké a művészeké és tanároké, akik – gyakran veszélyeztetve karrierjüket és előmenetelüket – ebbe a kultúrharcba nem szálltak be. Mert ha csak a dolgukat végzik, automatikusan szembe kerülnek a srófos agyú emberekkel, a gyűlöletet szítókkal, a szellemi függetlenséget és emberi önbecsülést rombolókkal. Nem lehet másként.

Kár lenne tagadni, hogy a mai Magyarországon – és a magyarokban szerte a világon –, ez a gyűlölet jelen van. Mesterségesen táplálják, de az agyelszívók kezére játszik sok minden. Valós gazdasági nehézségek, háború, szándékos ártás. S az a degeneráltság, ami korszellemnek tűnt sokaknak. Szerencsére eddig a nagy többség – s ez a magyar nemzet nagyszerűségét mutatja – nem ült fel a gyűlöletkeltőknek. Ezt sehogy sem értik az indulat-gerjesztők, s ezért fordulnak időnként – elszólva magukat –, magával a magyarsággal, a néppel szembe. Nem tetszik nekik, hogy nem ül fel a hergelésnek. S mi van a hergelés mögött: pénzéhség. Milyen szánalmas, ahogy egy könyv reklámozása miatt a nagyszerű színész kiböki, hogy ma „feudalizmus” van. Többen megveszik majd a könyvet, de biztosan megéri? Legalább nem fasizmust mondott, ennyi erővel mondhatott volna azt is. Ez az igazi agyelszívás. Mert már el is hiszi. Büszkén terjeszti.

Észre sem veszik, már automatikusan nyögik ki a „bátor” ostobaságokat. Kell a promócióhoz. És megéri. Elérni, hogy már ne maradjon érdeklődés, energia, figyelem az élet valós kérdéseire. Ennek bizony komoly hatása van mindannyiunkra. Kár áltatni magunkat, átállítják az agyunkat, ha nagyon gyorsan nem szabunk gátat ennek a folyamatnak. Leállítani persze nem tudjuk. Csak mi magunk szakíthatjuk ki magunkat ebből a bűvös körből. Esetleg gyermekeinket óvhatjuk bizonyos ideig.

Valójában egyetlen kiút van. Ennek lennie kell. Az oktatás. Úgy nevelni az ifjú generációkat, hogy jobban eligazodjanak ebben az összezavarodott világban, mint mi. Immunisak legyenek a manipulációkkal szemben, megmaradjon, sőt fejlettebb legyen a képességük a lényeget látni, a szépséges és értékes felé mozdulni. A rendelkezésre álló forrásbázis hatalmas és kimeríthetetlen. Az emberiség eddigi teljesítménye csodálatos. Lenyűgöző mind a reáliákban, mind a humán szférában, a művészetekben. Filozófiában, teológiában. Maga a Föld bolygó is csodálatos és az élet is az lehet. Annak ellenére, hogy éppen most is sokan úgy érzik, hogy nincs mentség, pusztulásra vagyunk ítélve. És tényleg vannak jelei a szellemi, biológiai degenerálódásnak, és a Föld is a krízis jeleit mutatja. De ennek okozói mi magunk vagyunk. Ha így van, tudunk rajta változtatni. Ha nem így van, jöjjön, aminek jönnie kell. Legyen az bármi is.

Inkább higgyünk az emberiségben és a Teremtőjében. Higgyük, hogy képesek vagyunk a bolygónkon szép békés életet élni. Mi minden idegszálunkkal erre törekedtünk, mégis háború van, s ami még ijesztőbb: nagyobb háborúra készülnek. Az agyelszívók bőszen magyarázzák, miért kell még több fegyver, még több halott, még nagyobb háború. S közben ugyanezek – vagy mások, mindegy is –, mondják, hogy miért nem kell több gyermek, miért jó, ha Afrika Európába költözik, ha megfizethetetlen lesz a fűtés és az élelem, ha a fiatalok biológiailag is összezavarodnak, s ettől lesznek szabadok.

Tudom, hogy az emberiség képes a jó irányba fordulni, de vajon ez elmúlt tíz évben arra mentünk-e? Szabadabb, békésebb, jobb – esetleg – gazdagabb lett-e a világ? Igen XY biztosan gazdagabb lett, de úgy általában? Azt biztosan állíthatom, hogy szabadabb és békésebb nem lett a világ. Még ma is alig hiszem, hogy durva cenzúra működik Európában és hogy a „politikailag korrekt” kalodával olyan öncenzúrát kényszerítettek a világra, amit csak a kommunista vagy nemzeti szocialista diktatúrák alkalmaztak. Ma is pirulok a „térdeléses” vezeklés miatt – nem tudom csinálják-e még az angolok, vagy csak úgy vége lett –, holott szerencsére saját nemzetem ilyen álszent szemfényvesztésben nem vett részt. Ez is a nagyszerűségét mutatja. Mint ahogy magányos küzdelme a békéért is.

Az agyelszívás tehát kiszorítást is jelent, vagyis azt a folyamatot, ahogy megtöltik az agyunk rekeszeit mindenféle haszontalan holmival. Döbbenetes, milyen mértéket öltött ez és mennyire nehéz ellenállni. Az oktatásnak, nevelésnek az a legfontosabb feladata, hogy segítsen beengedni az értéket az agytekervényekbe. Semmiképpen sem az, hogy felesleges tudással terhelje meg a fiatalokat, főképp, hogy ez amúgy is csak ideiglenes lehet. Egyik fülön be, a másikon ki. Nem könnyű ez, de milyen érdekes, hogy mindenki emlékszik legalább egy tanárára, aki megnyitott egy szellemi kaput. Divat lett közben hirdetni, hogy mennyire nem vették komolyan az oktatást – és ó, jaj, össze is omlott –, milyen kezelhetetlenek voltak, hiányoztak, meg ilyesmi. De az a tanár, az egyszer mutatott egy könyvet, egy albumot, egy dalt, egy képletet. Kinek mit. S az még most is mutatja az utat. Persze dicsérje mindenki a maga portékáját, nézetét, de ne gyalázza mások tudományát, véleményét. Eljutunk valaha ide, vagy győz az agyelszívás? Tudom, hogy nehéz az ár ellen úszni, de megéri, mert a zabolátlan folyó halálos zuhatag felé sodor.

A szerző történész