Ha alaposabban megvizsgáljuk, hogy a törvényalkotásban megjelenő gondolkodásmódot, úgy tűnik, hogy nem csak a családok, a gyermekek érdekeinek védelme és zavartalan működése rejlik a törvényalkotók szándéka mögött. Észre kell vennünk azt is, hogy egyrészt a munkaerőpiac védelme, a nők, az édesanyák minél teljesebb körű foglalkoztatása, másrészt a dolgozó női identitás erősítése is jelen van a gyermeknevelő, gondoskodó, a családi élet egységét őrző-ápoló identitással szemben.
Elsősorban azt üzenetet hordozza, hogy az édesanya mielőbb térjen vissza – akár négy gyermek felnevelése után is – a munkaerőpiacra, mert ott teljesedhet ki igazán. Meg persze ez szolgálja a gazdaság érdekeit. A családdal való törődés csak hobbi, kiegészítő tevékenység lehet. A gondolkodás megmutatkozik a juttatások mértékében (töredéke a szükséges költségeknek), azok időtartamának korlátozásában, a juttatások munkaviszonyhoz való kötésében egyaránt.
Se a magyar, se az uniós törvényalkotó nem veszi figyelembe a gyermek szükségleteit, csak költségvetési és munkapiaci szempontokat mérlegel, ami végzetes következményekkel sújtja a következő generációt.
A fenntartható fejlődés felé való elmozduláshoz egy gyökeres társadalomfilozófiai és gazdaságpolitikai fordulatra van szükség.
A „láthatatlan munka” értékelése
A fenntartható fejlődés koncepciója szerint a társadalom számára a háztartás vezetése, a gyermekekről vagy az idősekről, betegekről való gondoskodás, a család összetartása, programok és kulturális események szervezése, a közösségek életben tartása, az önkéntesség stb. akkor is hatalmas értéket képvisel, ha ezeken a területeken nem valósul meg pénzügyi forgalom. Életünk bizonyos szakaszaiban mindannyian gondoskodásra szorulunk, és mindannyian gondoskodunk. Ez a tény az alapja lehet annak, hogy a gondoskodást társadalmilag fontos értékként ismerjük el. A gondoskodás tehát nem magánügy (Kováts, 2018).
Ma még az a nézet élvez szélesebb körű elfogadottságot, amely a nőket (és az édesanyákat) munkavállalónak tekinti, és arra ösztönzi őket, hogy mielőbb térjenek vissza a családi háttér működtetéséből a munkaerőpiacra, ami teljesen figyelmen kívül hagyja a következő generáció felneveléséhez szükséges szempontok mérlegelését.
A munka fogalmát azonban szélesebben kell értelmeznünk, mint a tőke közvetlen megtérülésének, a profit gyarapításának a folyamatát. Nem csak az tekinthető társadalmilag hasznos tevékenységnek, amelyet – többnyire kényszerből – az árutermelésben, a szolgáltatásban végzünk, zömében távol az otthontól, idegenek vagy ismeretlenek számára.
Az ellentmondásos helyzetet jellemzi, hogy a – demográfiai lejtmenetből fakadó – munkaerő-létszám folyamatos csökkenését – még uniós szinten is – egyre nagyobb mértékű női foglalkoztatással szeretnénk kiváltani, ami egyszerre jelenti a nőkre háruló terhek növelését és a demográfiai krízis további mélyülését.
Ennek a folyamatnak hosszú története van. A 20. század feminista mozgalmai (úgy a nyugati országokban, mint a szovjet birodalomban) az anyaságot „a konyha, a fakanál rabságának” tekintették. Egyik ideológusuk, a szovjet Alexandra Kollontaj így agitált a Szovjetunió megalakulásának első éveiben: „A gyár kiszabadít a konyha rabságából”. Azt hirdette, hogy a házasság természetellenes kényszer, nincs szükség a családra. Megkönnyítették a válást, az abortuszt. Kijelentette, hogy egy nő erkölcsi megítélése attól függ, hogy milyen munkaerőt képvisel a társadalom számára. A gyerekeket az államra kell bízni, mert a nőket csak úgy lehet felszabadítani. A nőknek nem kell majd kevés szabadidejüket a konyhában tölteni, mert közéttermekben, népkonyhákon étkezhetnek a családok. Ezt a programot hajtották végre nálunk is, a kommunista hatalomátvétel után. Megkezdték a bölcsődék, óvodák, gyermekotthonok építését, az ingyenes iskolai étkeztetés megszervezését, ingyenes tankönyvek, ruhasegélyek kiosztását. 1954-től nyolc év alatt 100 ezerrel csökkent a születések száma. Ezt az időszakot, a mai napig tartó demográfiai krízisünk egyik fő okának tartjuk.
Hasonló folyamatok zajlottak le a nyugati világban is, ahol Simone de Beauvoir még az ötvenes években kijelölte az irányt: „Egyetlen nőnek se legyen joga otthon maradni és gyerekeket nevelni. Nem jó, ha a nők szabadon választhatnak, mert félő, hogy túl sok nő amellett dönt.”
Ha nem ismerjük el a házimunkát értéktermelő tevékenységnek, és ennek jelentősége nem fejeződik ki a társadalmi-gazdasági folyamatokban, az adórendszerben, felborítjuk a társadalmi egyensúlyt, és a korábban ezen a területen dolgozók nem tehetnek mást, mint átáramlanak olyan területekre, ahol megjelenik a pénz, mint értékmérő eszköz. Paradox helyzet, hogy az otthon végzett takarítás, főzés, gyermekápolás stb. ingyen munka, és „értéktelen”. Ha ugyanezt egy közkonyhán, szállodában vagy bölcsödében végzi valaki, azért bért fizetünk és „karriernek” nevezzük.
Nem lehetséges pusztán a családon belüli férfi–nő viszonyok „egyenlősítésével” sem feloldani a fizetett munka és a gondoskodás feszültségét (Kováts, 2018:127).
Ma már a nemzetközi jog is értékteremtő munkaként ismeri el a nem fizetésért végzett tevékenységet. Az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottságának egyik jelentése külön fejezetet szentelt a „láthatatlan munkának”, akciótervet készítettek a láthatatlan nemzeti gazdaságok láthatóvá tételére (Szilágyi, 2012). Felszólítják a tagállamokat, hogy készítsenek statisztikákat arról, hogy a nemzeti GDP-hez milyen arányban járul hozzá a „láthatatlan munka”. Emellett azt is szorgalmazzák, hogy az Eurostat mérje a nemzedékek közötti szolidaritás terén végzett „láthatatlan munka” értékét, az uniós GDP-hez való hozzájárulását, és hogy ennek érdekében az EU működjön együtt a Világbankkal, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezettel (OECD) és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatallal (ILO).
A yorki egyetemen készült kutatás szerint a láthatatlan munka becsült értéke az uniós GDP legalább egyharmadát éri el. Ez az óriási értékű tevékenység jelentősen hozzájárul a gazdaság fenntartásához, a munkaerő megújulásához, a jövendő generációk felneveléséhez, erősíti a generációk közötti együttműködést és szolidaritást, tehermentesíti az állami intézményrendszert. A jelentés felszólítja a kormányokat, hogy következetesen támogassák azokat az embereket, akik valamilyen önkéntes munkát végeznek.
A Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottság arra kéri a tagállamokat, hogy az ápolási munkát jelképesen számítsák bele a nyugdíjba, ismerjék el jogilag és társadalmilag a láthatatlan vagy informális munkát. Felkérik az Európai Bizottságot, hogy nyújtson be konkrét kezdeményezéseket arra, hogy a gyermekek, az idősek és a betegek gondozása, illetve a háztartási munkák ellátása során szerzett kompetenciákat figyelembe lehessen venni, ha valaki vissza akar térni a munkaerőpiacra.
Amikor tehát a gyermekek körül végzett munkának az elszámolását szorgalmazzuk, egy korszerű és szükségszerű módszertan kidolgozása felé tereljük a szakértők figyelmét.
A munkaerőpiaci megfontolások mellett az is nyilvánvaló, hogy a gyermekek egészséges testi-lelki-szociális fejlődésének legjobb élettere a családi otthon. Ha ettől idejekorán megfosztják, vagy a házasság zavarai, esetleg szétesése miatt nem tölti be rendeltetését és nem biztosítja számukra a szülők gondoskodását, akkor nagyobb a veszélye annak, hogy torzult vagy sérült személyiséggel kerülnek ki az életbe. Ha pedig nagyobb tömegben jelennek meg a halmozottan sérült fiatalok és felnőttek, akkor beteggé teszik magát a társadalmat is, ahogy ezt megtapasztaltuk az elmúlt évtizedekben (MKPK, 1999).
Szükségesnek mutatkozik tehát a foglalkoztatáspolitika kiegyensúlyozott újragondolása.
Mit szeretnének a fiatalok?
2017-ben reprezentatív vizsgálatot végeztünk a 35-44 éves korosztály gyermekvállalási hajlandóságáról. Felmértük a korosztály földrajzi- és élethelyzetét, demográfiai jellemzőit, társas kapcsolataik minőségét, a gyermekvállalásra és annak támogatására vonatkozó, a korosztályban meghatározó nézeteket, és a döntéseik személyes hátterének megismeréséhez feltártuk a fiatalok élettörténetét is.
A vizsgálat megerősítette, hogy a gyermekszületés rendkívül szerteágazó, számos élethelyzetet és gazdasági ágazatot átfogó összefüggés-rendszerben értelmezhető. A beavatkozási stratégia sikerének feltétele egy komplex, sokirányú hatásrendszer kialakítása.
Az eredmények azt mutatják, hogy a vizsgált fiatalok háromféle életpályában gondolkoznak. 5 százalékuk csak a karriert látja fontosnak, 70 százalékban egyensúlyt keresnek a munkavállalás és a családi kötelezettségek között, és 25 százalékuk ténylegesen csak a családjának szeretne élni, sok gyermeket fölnevelni.
A vizsgált korosztály 25 százaléka, közel 400 ezer fő – kedvező feltételek esetén – egyértelműen szeretett volna még további gyermeket. A tervezett gyermekek száma 1,46 volt 2017-ben. Sok-sok tényező árnyalja a véleményeket, mégis több százezres tartalékot véltünk fölfedezni ebben a korosztályban. Sajnos javaslataink nem találtak meghallgatásra, és az érintett korosztály túlnyomó többsége azóta már kilépett a szülőképes korból.
A vizsgálatból az is egyértelműen kiderült, hogy minél több gyermeket nevel a család, annál nagyobb problémát jelent a munka és a család összeegyeztetése (három vagy több gyermek esetén már 42 százalékuknak okozott ez problémát). A munkáltatók ritkán veszik figyelembe a gyermekneveléshez szükséges időtényezőt: kevés a szabadság, rugalmatlan a munkaidő-beosztás, túlmunkát kell végezni, sok helyen feszültségeket okoz a munkahely stb.
Az egyensúly megteremtése
Álláspontunk szerint ahhoz, hogy a születések számában lényeges elmozdulás történhessen, a felvázolt mélyebb okok megértésére épülő, komplex, sokirányú, átgondolt stratégiára van szükség.
Kettős elvárásnak kell megfelelni. Az egyik oldalon jelenkorunk gazdasági kényszerpályája, helytállás a nemzetközi versenyben, az elért életszínvonal megőrzése és/vagy növelésének követelménye áll. A másik oldalon a magyar kultúra megmaradása, a fenntartható fejlődés igényel erőforrásokat.
Ha a családokat támogatjuk, és a kivonjuk az édesanyákat a munkaerő piacról, a versenyképességet kockáztatjuk, és egy nemzetközi média össztüzet vállalunk magunkra. Ha fiataljainkra csak mint munkaerőre számítunk, és nem biztosítjuk a családalapításhoz, a gyermekneveléshez – vagyis a fenntartható fejlődéshez – szükséges anyagi, szellemi, közösségi, környezeti feltételeket, akkor – ahogy eddig láttuk – nem születik meg kellő számban a következő nemzedék.
Megmaradásunk feltétele, hogy olyan életszerű megoldásokat kövessünk, amelyek történelmi távlatokban is sikeresek voltak, igazolást nyertek.
Kétségbe vonhatatlan bizonyítékot nyújtanak erre a keresztény kultúra évezredes hagyományai, és az elmúlt évtizedekben készült kutatások is. A válság oka mindezek társadalmi mértékű figyelmen kívül hagyásának a következménye, Magyarországon és más országokban egyaránt.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egy éve megjelent „Megújulás a szeretetben” című körlevelében így foglalt állást: „Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodell kiteljesítésére.” (MKPK, 2019)
A társadalomtörténeti előzmények bizonyítékain túl bátran támaszkodhatunk mind az elméleti, mind az empirikus vizsgálatokra is, amelyek azt mutatják, hogy jelentős társadalmi igény van a sok gyermeket nevelő édesanyák otthon maradására. Felmérésünk óta ezt a nemzeti konzultáció (2018) is megerősítette.
A feladat tehát az, hogy megteremtsük a nagycsaládos életpályamodell jogi-gazdasági-társadalmi feltételeit, hogy azok a fiatalok, akik szeretnék az életüket csak a családjuknak szentelni, és ezzel a nemzet jövőjének szolgálatába állni, ne kényszerüljenek arra, hogy három-négy-öt gyermek nevelése mellett még külső munkahelyeken is dolgozni kényszerüljenek.
A szerző szocializációkutató, az MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke