A hallható csönd

„Valaminő megfoghatatlan benső békére vágyunk, nem akarjuk, hogy lelkünk tengerét fodrozza a csatazaj.” Azt hinnénk, a mai időkre vonatkozik ez a lírai óhaj és sóhaj, melyben a fiatal Dsida Jenő sorai is benne vannak („Üdvözlégy, titkos Eljövő”) – de Szakolczay Lajos meditációja, melyből az idézet származik, majdnem húsz évvel ezelőtt íródott és a Vigilia című folyóirat 2005. évi decemberi számában olvasható. S előszóként felesége, Faragó Laura énekművész (népdalénekes és zenepedagógus) még a múlt év karácsonyára kiadott Bibliai kalendáriumához.

Nem hagyományos igeolvasó kalauz ez a százoldalas könyv, 366 bibliai idézettel és rövid magyarázatokkal, hanem a „virág-torkú asszony” válogatása – ahogy Juhász Ferenc nevezte őt a Szép illatja száll szívemre című, a Baranyában élő magyarok hit- és dallamvilágáról szóló munkájának méltatásában. Mikor a számos kitüntetés mellett egy Kossuth-díj és egy Széchenyi-díj szobrai között állva néhány héttel ezelőtt kezembe vehettem a mindennapi igéket soroló kalendáriumot, rájöttem, hogy nem feltétlenül a nap és az év a fontos, hanem az elcsendesülés ideje. S hogy vezessen a csöndben a láthatatlan Istent láthatóvá tevő Ige. Mert szabadság-lehetőség, mert megtisztulás-esély.

Charles Haddon Spurgeon 19. századi angliai prédikátorra a kálvini tanok hatottak leginkább, igemagyarázatait alkalmanként ezrek hallgatták negyven éven keresztül, s esti meditációinak gyűjteményéből, Isten ígéreteinek tárházából olvasmányai során Faragó Laura tömörítette „naptárrá” a csöndteremtő (a csöndhöz terelő) gondolatokat. Nem véletlenül írtam itt csöndet a csend helyett. A csend talán a zaj hiánya – de a csönd: hallható, az Ige szól benne, folyamatos jelenlétként. Legtöbbször a Zsoltároknál, Ézsaiás prófétánál, Mózes V. könyvénél, Máté és János evangéliumainál nyílik ki a Biblia, ha vissza akarjuk keresni a pontos szöveghelyeket.

Megfejthetetlen titok marad, írja utószavában a „virág-torkú asszony”, hogy „az Úristen miért pont ezeket az igéket javallta Spurgeon-nek egy-egy napra, elmélkedésének forrásául”. Van „áthallás” minden napon az örökkévalósággal. S vajon miért is ne volna? Az Úr szeretetének „legtündöklőbb vonása az állandóság”, az idő csak az ember számára „múlik” mindaddig, amíg maga is állandóságra nem talál a szeretetben.

A relációk természetét faggatva éppen Martin Buber dialógusfilozófiai munkáját, az Én és Te című esszéjét olvastam újra: hogyan lehet nemcsak a személyeket, de a dolgokat is megszólítani, a végesnek gondoltat a végtelen tükrében, a múlandót az örökkévaló jegyében szemlélni, személyessé tenni a személytelent, kapcsolatot teremteni a fizikai és metafizikai között. Ekkor kaptam a karácsonyi képeslapot, rajta az idézettel: „Nem az ima van az időben, hanem az idő van az imában.” – Erről beszélt Pál és Buber is. Meg arról, hogy ami lényegi, azt mindig a jelenben éljük, ellentétben a múlttá váló tárgyival. Tehát hogy az ünnepi idő a mindig-jelen, s nem szakaszokban létezik, nem részekben, hanem a beteljesült viszonyban – a Szeretetben.

Szentestére egy óvást kapunk a napi igék sorában, hogy ne higgyünk a hazug hízelgéseinek (Mózes V. könyvéből: „Hízelegnek majd néked a te ellenségeid, és te azoknak magaslatait taposod”). Az éberséget szeretné elaltatni a hamis szépséggel csengő szó, azt az éberséget, ami Hamvas Béla szerint maga a metafizikai érzékenység, a szellemi látóképesség, bibliai értelemben a készenlét: egyszerre az Úr érkezésére és a gonosz távoltartására. A hazug hízelgések a növekvő Fénnyel szemben a sötétséget táplálják, és elaltatják a vágyakozást a „valaminő megfoghatatlan benső békére”, mikor „lelkünk tengerét fodrozza a csatazaj”.

A szerző irodalomtörténész