Domonkos László

Vélemény és vita

A bosnyák–német-effektus

A szókapcsolatnak semmiféle történelmi vagy külpolitikai vonatkozása nincs, sőt még csak valamiféle egyedi kapcsolódási ponttal sem rendelkezik – egyetlen aktualitás, távolabb is hatni képes következtetéseit leszámítva.

Mint ismeretes, a magyar labdarúgó válogatott előbb idegenben sokkoló ötgólos vereséget szenvedett a németektől, majd három nap múlva idehaza gól nélküli döntetlent ért el a bosnyákokkal szemben. A két meccs, annak képe, visszhangja és az ebből levonható következtetések, gyanítom, egészen elképesztő csepp a tengerben-példázatát adják a mélyebb magyar valóságnak – de főleg nemzetünk bizonyos attitűdbéli, karakterológiai hogyanjainak-mikéntjeinek. Szemnyitogatóan. Mindenképpen.

Az ötgólos vereség – amely valóban lehetett volna 5–2, 5–3, de éppenséggel nyolc vagy 9–0 is – még a szokásos – magyar módra kettős – reakciósorozatot hozta elő, az ellendrukkerek egyszerre szánalmas és felháborító „ugye megmondtam”-jaitól a mélyebb-súlyosabb Ottlik Géza-i Mohács-megállapításig: „Megszoktuk… hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat. (…) Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Azután – a megfelelő magyaros dac-dafke fogadkozásai és tulajdonképpeni részleges megvalósulása után – a nyilvánvaló félsiker láttán jött (körülbelül két tucat ijesztően feltűnő, tökéletesen fölösleges és így irtóztatóan idegesítő hazaadogatást és zsebkendőnyi területen történt „tili-tolizást” követően) az értékelés: mégiscsak megmutattuk. Büszkék lehetünk. Emelt fővel. Győzelmet érdemeltünk volna. (Ez utóbbiról egyik jeles kollégám vonatkozó példabeszéde jut eszembe: megkértem a bögyös Jucit, hogy feküdjön le velem. Na és lefeküdt? Nem, pedig megérdemeltem volna…)

Errefelé, ebben az irányban keresendők a magyarhoni bosnyák–német-effektus erővonalai. A vereségek, a magyarságnak a sivatagi szomjazónál víz helyett jobban hiányzó sikerek, győzelmek, a vereségekből történő kemény, dacos, halhatatlan, olykor tényleg hősies felállás és az ezt időről időre követő önáltatás terepszakaszain.

Ami a vereséget és az ezt törvényszerűen követő Nagy Próbálkozást illeti: a bosnyák–német-effektus nem más, mint az akarás és a nem teljes sikernek a mindezt megelőző vereséggel bénára csapdosott, fanyar utóíze. A bosnyák kapus már-már emberfelettivé növesztett alakja. („Mintha hárman álltak volna kapuban”, mondotta enyhén barokkos túlzással Szoboszlai, mintha legalábbis világsztár lenne a derék bosanac – Dibusz a montenegróiak vagy a szerbek meg a többiek ellen háromszor ekkorákat védett, többet és többször.) A kihagyott helyzetek. (Akármekkora garázda közhely, hogy a futballt gólra játsszák, ez még akkor is igaz, ha biza ott feszül a ha…, vagyis a „ha a nagymamának kereke lett volna” aranyigazsága és József Attila nagy költői megállapítása – „csak ami lesz, az a virág” között, szépen kihúzott kötélen a Puskás Aréna aranyló ege fölött.) Azután: a vereségeket ciklikusan követő Nagy Újrakezdések és fogadkozások, Nagy Új Irányok és fogcsikorgató csakazértisek körül ott ólálkodik, ami legeslegjobban hiányzik és ami alapjaiban nyomja rá bélyegét a több mint figyelemreméltó Rossi-korszak és minden idők egyik legrokonszenvesebb, legszerethetőbb nemzeti futballválogatottjának produktumaira: egy nagy sikerekre, nagy elismerésekre, remekbe szabott győzelmekre végzetesen kiéhezett-kiéheztetett nemzet minden ösztönös és tudatos, kimondott vagy éppen csak sejtetett-éreztetett rezdülése arra a futballra, amely mindig több volt puszta sportnál és játéknál – és ezt mi – minimum Puskásék óta – alighanem mindenkinél jobban tudjuk. (Valaha, az ősködben, anno, véletlenül alkalmam volt találkozni és elbeszélgetni Fransisco Gentoval, a nagy balszélsővel, Öcsi Real Madrid-béli csapattársával – ez az érzékeny, ösztönösen rendkívül intelligens, bennünket igen jól ismerő-érző spanyol értett-érzett mindebből valamit.) A bosnyák–német-effektus ezzel a súlyos vereséggel és ezzel a furán sokatmondó döntetlennel alighanem most (is) felmutatta: ilyenek vagyunk. Elég, ha mi megértjük.

A szerző író