Ahogy számolgatni kezdte, hogy mennyi ideje van még a nyugdíjazásig, és tudatosult benne a számtani eredmény – melynek felmutatásához elég volt ugyan az egyik keze, ám a hivatali körülményeket tekintve az öt ujj akár beláthatatlanul soknak is tűnhetett –, J. Károly rádöbbent, hogy nincs végrendelete.
A büfés Eszter erre azt mondaná, hogy optimista, mert még nem gondol a végső távozásra. A maga részéről inkább felelőtlen hozzáállásnak gondolta mulasztását. Az a tény, hogy eddig a házassági szerződés sem szerepelt az elintézendő feladatok listáján, mégsem nősült meg, nem azt jelenti, hogy ha nem jut eszébe a végrendelet, nem fog meghalni sem. Egyszer a postán rábeszélték, hogy kössön utasbiztosítást, de nem utazott sehová, így logikailag a félelmek és a vágyak sem támaszthatók alá egy dokumentummal vagy annak hiányával. Bonyolult az élet, gondolta J. Károly, ennek ellenére még nem vágyódott el belőle, akár hagy testamentumot, akár nem.
Egyenesági leszármazottja nincs, ő pedig egyke, s a további oldalági rokonok köre csak egy másod-unokatestvérre korlátozódik. Róla senki sem tudja, hogy él-e egyáltalán, ha igen, akkor melyik részén a világnak, és a tartózkodási helyét vajon őrzik-e, értve alatta, hogy nincs szabadlábon. Ha nem ír végrendeletet, valószínűleg az állam lesz az örökös.
Másnap megkérdezte a büfés Esztert, hogy milyen örökösnek tartaná az államot, de miután elmondta, hogyan jutott el a kérdés megfogalmazásáig, a nő azt felelte, hogy J. Károly nemcsak pesszimista, hanem idióta is. J. Károly nem tudta eldönteni, hogy a pesszimista vagy az idióta jelzőre kérjen-e magyarázatot, ezért egyikre sem kérdezett rá, inkább azt mondta, hogy mégis írna végrendeletet.
Nem nehéz, válaszolta Eszter, ő hetente szokott írni egyet. A végrendelet arra is jó, kezdte lelkesen az indoklást, hogy számot adjunk a vagyonunkról. Kizárólag saját magunknak, tette hozzá. Ilyenkor kiderül, hogy arra, ami nekem van, lenne-e másnak is szüksége. Ha valakinek nagyobb szüksége van rá, mint nekem, akkor felajánlom adományként.
J. Károly megtudta, hogy Eszter az első végrendeletét már öt éve megírta, pontosabban egy könyvből másolta ki. Csak egyetlen mondat volt, mégpedig a következő: „Ne a birtoklás, hanem a létezés élménye legyen a legfontosabb.” A hetente újrafogalmazott végrendeletben mindig lemond valamiről, és rögzít egy életelvet. Egyelőre csak saját használatra, megpróbálja követni, kipróbálja a gyakorlatban, hogyan működik, és amíg nem tudja mindet teljesíteni, addig nem halhat meg.
J. Károly kíváncsi lett volna, hogy az életelvei között vajon a házasélet milyen formában szerepel, nem volt viszont bátorsága hozzá, hogy rá is kérdezzen. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy ha Eszter hajlandó lenne névházasságot kötni vele, nem kellene a végrendelet miatt aggódnia. J. Károly lakása és minden ingósága Eszteré lenne, egyedül Karcsi, a teknős további gondozása volna a kötelezettsége.
Eltelt egy hét, közben J. Károlyban megérlelődött a szándék. Vásárolt egy díszborítékot, díszpapírral, s remegő díszbetűkkel felírta rá, hogy „Eszter, legyen a feleségem!” Zárójelben azt is, hogy „(legalább névleg)”. A borítékot leragasztotta, fölpingálta középre, hogy „Testamentum”.
Egy újabb hétig lapult a boríték barna zakója belső zsebében, de nem merte odaadni. Mígnem a büfés Eszter a kávé és a szendvics blokkjára föl nem skiccelte egy tintaceruzával, hogy: „Névházasság kizárva!”
Mielőtt J. Károly elájult volna, mert talán egy boszorkányra bízná az örökségét, már nem jutott elég vér az agyába, hogy el tudja dönteni, mit jelentett a nő kacsintása.
A szerző irodalomtörténész