J. Károly szeretett repülni álmában, vagy inkább csak suhanni, nagyjából fél méterrel a talaj fölött, s egyik éjszaka megduplázta a távolugrás világrekordját. A levegőben való lépegetés technikáját is kifejlesztette, de mindig benne volt a félelem, hogy ha tudását a büfés Eszternek szeretné bemutatni, csődöt mond, s két méterrel arrébb már földet is ér, és kitöri a bokáját.
Egyszer azt álmodta, hogy az imént tényleg csak álmodott, a valóságban azonban ugyanezt meg tudja ismételni. Határtalanul boldog volt és büszke, de feszíteni kezdte a hólyagja, s a mellékhelyiség felé tapogatózva félig még csukott szemekkel, párolgó boldogságát végtelen szomorúság váltotta föl. Szomorúsága a szeme alá párolgott, és könnycsepp formájában csapódott le. Nincs semmi olyan adottsága, amivel kiemelkedhetne a többiek közül. Még egy szöggel sem boldogul el, mert vagy az ujjára csap a kalapáccsal vagy félúton elgörbül a szög.
Az álmai hatására a büfés Esztert megkérdezte, hogy szerinte neki mit kellene sportolnia. Sakkozni szokott néha a szemközti lépcsőházban lakó öregúrral. Kolbertin Sebestyén ugyan már elmúlt kilencvenéves, járni nem tud, majdnem vak, de így is mindig kikap tőle, és még egy deka fölösleget sem sikerült a súlyából leadni. Mert szeretne egy kicsit fittebben kinézni. El is pirult, amikor a nő a pocakjára nézett, s azt mondta, hogy nincs azzal gond, mert akik abbahagyják a sportot, azok egy idő után ugyanígy néznek ki.
Az éppen véget ért olimpiára terelődött a szó, de a beszédtémák egy részének kevés köze volt a sporthoz. Ezen mindketten elszomorodtak. J. Károly az álmát sem vallotta be, csak azt kezdte felsorolni, hogy melyik sport miért nem jó a számára.
A vízi sportok eleve ki vannak zárva, mert nem tud úszni, csak nézni szereti, de még a képernyő mögött is beköltözött a félsz a gyomrába, hogy elkap valamilyen vírust, mert a Szajna vize nem ismeri a partot, átáramlik belőle a fekália az ideológusok szándékaiba is. A küzdősportok közül katonaként próbálta ki a cselgáncsot, de volt egy rossz földre kerülése, és a bal heréje néha még mindig érzékeny. Hirtelen abbahagyta a felsorolást, mert rájött, hogy ezt a részletet egy nővel nem feltétlenül kellett volna megosztania, főleg nem Eszterrel, akivel kapcsolatban teljesen biztos volt, hogy nő, és aki nagyon illedelmes volt, mert úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
Lovaglás, vívás – mindig lett volna hozzá kedve. Majd elkalandozott, félhangosan gondolkodott, s ábrándosan nézett a nő szemébe: „Talán ha valakinek a lovagja lehetnék, az a lovat és a kardot is pótolni tudná.” Erre Eszter bőrpírja lett egy árnyalattal élénkebb a smink alatt, amit gyorsan leplezni próbált egy a replikával, hogy azért ebből nehogy sportot csináljon. Meg az öttusában jön majd a ló helyett a mászás, és úgy tudja, J. Károlynak tériszonya van, persze arra még találhat módot, hogy megtalálja a kapaszkodókat, s meghódítsa a csúcsokat.
J. Károly úgy látta, beszéd közben a büfés Eszter melle kissé megemelkedett. A helyzetet kétértelműnek találta, de zaklatás vádjába még képzeletben sem szeretett volna keveredni, ezért gyorsan azzal folytatta, hogy az atlétika is ki van zárva, pedig figyelemelterelésként épp a távolugrásra gondolt.
Mesélni kezdte, hogy gyerekként a faluban nyári utcaolimpiát szervezett. Ő keményen edzett rá, a súlylökéshez a fából esztergált tekegolyót használta, de túl könnyű volt, és sikerült vele betörni a szomszéd ablakát, minek következtében egész nyáron nem volt zsebpénze, mert elment az üvegezésre. Egyedül a két házzal arrébb lakó kislány adta be a nevezését, aki még óvodás volt, így csak az ugróiskola versenyszámot bonyolították le, amiben a kislány győzött.
J. Károly tudta, hogy Eszter balettezni és jógázni jár, mégis megkérdezte, hogy mit sportol. A balett már majdnem torna, de azt ilyen idős korban nem ajánlaná a férfinak, mondta Eszter, iratkozzon be azonban egy jógatanfolyamra. Igazi küzdősport, mert önmagával küzd az ember. Kitartás és önfegyelem kell hozzá, tűrni kell a monotóniát, de aztán megtalálni benne a szépséget. Határozottan csökkenti a stresszt, növeli a rugalmasságot, javítja a testtartást és a mentális egészséget is, jobban alszik tőle, erősödni fog az immunrendszere… – szinte fel sem lehet sorolni áldásos hatásait. Fogyni is lehet tőle, nem beszélve arról, hogy a hivatalt is könnyebb elviselni.
J. Károly azt felelte, hogy mindenképp megfontolja. A következő éjjel azt álmodta, hogy elrugaszkodik a talajtól, fél méterrel a hivatali folyosó kövezete fölött úszik a levegőben, aztán egy ismerős arcot vesz észre a nézők között, a büfés Esztert. A férfi a következő pillanatban lótuszülésben lebegett, csukott szemmel és rigófüttyel.
Arra ébredt, hogy elzsibbadt a lába és a karja. A könyöke a háta alá fordult, jobb vádlija a bal combján gebedt, és képtelen volt mozdítani, mert belecsavarodott a takaróba. Nem tudott visszaaludni. A tévében olimpiai ismétléseket adtak, s J. Károly felébresztette Karcsit, a teknősét, aki eddig mindig megnyerte vele szemben a semmittevés-versenyt. Most azt magyarázta el neki, hogy az élet nem álom.
Az életnek olyannak kellene lennie, mint a valódi sportnak. Reális és tisztességes, mindenkire egyformán érvényes szabályokkal, pártatlan bírókkal, az eredmény pedig, ha kiegyenlített a küzdelem, és egyformák az esélyek, dőljön el bár a legutolsó pillanatban, legyen egyértelmű. A meccset nem fújják le hamarabb, a táv ugyanolyan hosszú, meg kell tanulni, hogy az utolsó másodperc is tartogat még esélyt.
Ami Esztert illeti, mondta J. Károly a teknős fölé hajolva, a meccset még nem fújták le.
A szerző irodalomtörténész