Megértéssel fordulunk a kormány erőfeszítései felé, hiszen ez a demográfiai lejtő, ahogy Tóth I.János és Tóth Pál Péter e cikksorozatban megjelent elemzéseiből is látjuk, egy olyan – az egész fejlett világot leteperni szándékozó – erő, amelynek a megoldása messze túlmutat Magyarország lehetőségein és határain.
Mi itt csak arra vállalkozunk, hogy (félretéve az ismert napi statisztikákat) interdiszciplináris keretben nézünk rá a folyamatokra. Tesszük ezt azért, hogy ne csak a felszínen könnyen észlelhető jelenségek világát nézzük, hanem megérthessük a mélyen gyökerező folyamatokat, és azok megoldására építsük fel a lehetséges megoldási alternatívákat. Ahogy szakértő csapartunkban szokta mondani egy kollégánk, „írjuk a holt tengeri tekercseket”, hátha egyszer valaki rátalál, és van befolyása a társadalmi valóságba való átültetéséhez.
A demográfiai paradoxon lényege egy csapdahelyzet. Az ország versenyképessége – vagyis a globális gazdasági világrendbe való beilleszkedési kényszer – megköveteli a munkaerő minél szélesebb körű (és hatékony) foglalkoztatását. A jövő generáció minőségi felnevelése azonban hasonlóan idő-, erőforrás-, és szakértelemigényes. A döntési szabadság – ha egy kultúrán belül keresünk megoldásokat – mindössze az egyensúly megteremtésének a lehetőségéről vagy lehetetlenségéről szól.
Míg korábban a háborús termeléskiesés pótlása miatt kényszerítették az édesanyákat munkába, a család, a gyermekek elhagyására („a nők felszabadítása” cukormázas elméletekkel, amelynek a valósága a többszörös megterhelés és a gyermekek elhanyagolása volt), ma már a globális gazdasági verseny kényszere diktálja a tempót.
Megkerülhetetlen kihívás az extenzív iparosítás időszakában, hogy a GDP, a társadalmi béke, a szociális felzárkózás érdekében meghatározó hogy hány munkaórát szánunk az „árú”, és hány munkaórát az „ember termelésére”. A kérdés az, hogy ki tudunk-e lépni az extenzív gazdasági növekedési kényszerpályáról?
A korábbi döntések eredményei már jól láthatók: a nők teljes körű munkába állítása – némi időbeli elcsúszással – már az első generáció termékenységében megmutatkozik. A történeti KSH-adatokból tudjuk, hogy 1950 és 1975 között a nők foglalkoztatását 25-ről 75 százalékra emelték, és a csecsemőket intézményekbe zárták. Már az első tíz évben megfeleződött a születések, és megsokszorozódott az abortuszok száma. A pszichológusok által kidolgozott kötődéselmélet szerint a csecsemőkori elhanyagolás transzgenerációs következményekkel járhat. A második generáció életében – az intézményes nevelési deficit következményeként – már jelentős társadalmi költségek is megjelentek.
Ide tartozik, hogy a tömeges „iskolaérettlenség” miatt 1986-ban hatról hét évre emelték a beiskolázás korhatárát, kialakították az országos iskolapszichológia és a kisegítő iskola és a nevelőintézeti hálózatot. Hasonló okokból a második generáció már csak 50 százalékban kötött házasságot, párválasztási zavarokkal küzdve magányosan éli az életét. A harmadik generáció jelentős része már meg sem született (elmaradt a harmadik születési hullám), és sorolhatnánk.
A versenyképességi kényszerpálya által diktált extenzív munkaerő-felhasználás a társadalom egész fejlődési folyamatát meghatározhatja. Az MNB versenyképességi elemzése szerint, ahogy azt történelmi távlatokban kimutatták, a csökkenő születésszám csökkenő belső vásárlóerőt hoz magával, ezáltal a gazdasági fejlődés konkrét akadályává válik. Ennek ma már látványos következményei is vannak a vidéki Magyarországon (posták, bankok, vasút, boltok, patikák, iskolák, egészségügyi szolgáltatások stb. leépülése, megszűnése), és a folyamat nem tűnik visszafordíthatónak.
A „minden munkaórát a termelésbe” filozófia tehát nem veszi figyelembe sem a hosszú távú munkaerő-szükséglet felnevelésének a feltételeit, sem pedig a GDP termelésének (a foglalkoztatás folyamatosságának rövid távú biztosításához) nélkülözhetetlen háttér feltételeit, amelyet jelenleg „láthatatlan munkának” nevezünk (becslések szerint ez teszi ki a GDP 30 százalékát). Ebbe a körbe javarészt a háztartás körüli feladatok, a (nem intézményes) ápolás, és a gyermeknevelés tartoznak. Ennek a társadalmi alrendszernek a számításon kívül hagyása tehát hosszú távon veszélyezteti a társadalom fenntarthatóságát.
A demográfiai paradoxon lényege, hogy a teljes munkaerőpiaci foglalkoztatás három-négy generációs távlatban az emberi erőforrás tömeges leépüléséhez vezet, mert a munkaerő újratermeléséhez nélkülözhetetlen feladatoktól vonja el az erőforrásokat.
A jövő generáció testi-lelki egészségben való minőségi fölnevelése, amely a gazdasági versenyképesség bázisa is, rendkívül erőforrás-igényes. A pénzügyi erőforrások mellett – amit a kormányzat leginkább támogatott az elmúlt évtizedben – az időtényezőt és a képzések, a felkészítés minőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni.
A megoldás felé vezető út rendkívüli nehézségét mutatja, hogy erre a csapdahelyzetre keresett válaszokat az elmúlt 10 évben a politika a nyilatkozatok és az intézkedések szintjén egyaránt. Az intézkedések három területen próbáltak eredményt elérni egyszerre:
1) A nők munkaerőpiaci szerepének növelésében (például gyed extra, kismama-szövetkezetek stb.)
2) Családjóléti irányban (ingyenes tankönyv, lakásfelújítás, adókedvezmény stb.)
3) A gyermekszületések támogatásával (csecsemőgondozás, anyasági támogatás, babaváró stb.)
Bár a támogatások egy része célirányos volt, a korábban kifejtett erőforrásigények miatt a makrogazdasági versenyhelyzet kényszerét levitte a családok szintjére, amelynek következménye már szabad szemmel is látható.
Magyarországon utoljára az 1960-as években volt a fenntarthatósági sávban (2,1) a termékenység. A leglényegesebb különbség a korábbi és a mostani családszerkezet között az, hogy lényegesen nagyobb arányban voltak sokgyermekes családok a társadalomban. Az átlagos gyermekszám eltakarja a tényt, hogy a családok sokfélék. Eredményes népességpolitikának ezt a természetes sokféleséget kell támogatni, amelyben elférnek a gyermektelen és a sokgyermekes családok egyaránt. Ezzel lényegében mentesítené a családok egy részét a makrogazdasági versenyhelyzetben való részvételtől, ahogy erre történelmi és a nemzetközi példák is mintát adnak. Nyugat-Európában azért csökkent jóval lassabban a termékenység, mert a családfenntartás munkaerő-kiegészítését részben az olcsó kelet európai baby-sitter és más vendégmunkás-tömeggel meg tudták oldani.
Az egyensúly helyreállítása
A demográfiai krízis megoldásához olyan modelleket érdemes tanulmányozni, amelyek
1) működőképességéről egyrészt valóságos adatokkal, történelmi bizonyítékokkal rendelkezünk;
2) olyan társadalmi rétegre támaszkodnak, amely partner ehhez, életformájához illeszkedik;
3) komplex társadalomfejlesztési koncepcióval, jövőképpel rendelkezik, amelynek része a gyermekek testi-lelki egészségben történő felnevelése is, hogy elkerülhessük a transzgenerációs csapdákat, vagyis nem csak egy szűk értelemben vett születés-ösztönzés.
Egy önálló nagycsaládos társadalmi szektor kialakítására van tehát szükség, ahogy ezt László Tamás, Tóth I. János szakértők és Nádasi Katalin – saját életpéldáján – is megfogalmazta.
Ahogy van termelés, szolgáltatás, szociális gondozás, létre kell hozni egy nagycsaládos alszektort. Izraelben, a fejlett országok között egyedül, ahol a termékenység meghaladja a fenntarthatósági szintet, a haszid népcsoport ilyen (bár ebben a kultúrkörben ezt nem tekintjük mintának). Ők tradicionálisan csak a nagycsaládos szektorban dolgoznak. Férfiak és nők egyaránt, 8-12 gyermekkel családonként. Ebben az életformában élnek, és biztosítják a népesség szinten tartását. Nem szabad szembe állítani ezt az életformát a „karrierező”-vel. Békésen megfér egymás mellett, mint ahogy a postás, a sofőr, a tanár, a villanyszerelő és a titkárnő. Nem szabad folytatni a kommunista propagandát, amelyben lenézték a htb. édesanyákat, akik a láthatatlan munkában a GDP 30 százalékát teljesítik. Ők is termelnek. A jövőt építik, ami nélkül nincs értelme a mai napnak sem.
Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán manapság a sokgyermekes családmodell? Van-e erre igény a fiatalokban, vagy ez a világ már egy letűnt álomkép és konzervatív múltbéli nosztalgia?
Erre a kérdésre csak hiteles kutatások nyomán kialakított pilotprogramok adhatnak választ. 2017-ben, parlamenti megbízás alapján, végeztünk erről egy reprezentatív kutatást a 35-45 éves korosztályban. A válaszokból megtudtuk, hogy a fiatalok 25 százaléka választaná ezt az életformát, ha megtehetné, és mindössze a fiatalok öt százalékára jellemző a „karrier-orientáció”. Ez a korosztály ma már 42-52 éves. Mivel kitörési pontként egy ilyen társadalmi réteg jöhet csak számba, érdemes volna újra vizsgálni a szülőképes korosztály gondolkozását.
Az egyéb, íróasztal mellett született ösztönzések – költségességükkel együtt – nemcsak kockázatosak, hanem értelmetlenek is.
A vezércsel
Az elméleti, társadalomtörténeti válasz azonban csak az egyik lába a lehetséges megoldásnak. A versenyképesség kihívása továbbra is fennáll. Hogy lehet a versenyképesség megőrzésével egyensúlyba állítani a hosszú távú feladatokat?
Már jól láthatók az extenzív iparosítás folytatásához szükséges belső munkaerő korlátok, és megindult a gazdaság vendégmunkásokkal való feltöltése. Használjuk föl ezt a lehetőséget arra, ahogy ezt Nyugat-Európában is tették korábban, és teszik ma is, hogy – kiváltva a nagycsaládok munkaerejét – lépünk egyet a fenntarthatóság, az egyensúly megteremtése, az intenzív gazdasági fejlődés megindítása felé.
Ebben az irányban az első lépés a humán erőforrás minőségi fejlesztésének elindítása lehet, ami a születés-, és a magas színvonalú csecsemő- és kisgyermek-gondozás mennyiségi és minőségi feltételeinek megteremtésével kezdődik.
Engedjük haza azokat az édesanyákat, akik szeretnének csak a családjuknak élni és sok gyermeket fölnevelni. Támogassuk őket olyan szolgáltatásokkal, amelyek professzionális hátteret adnak a gyermekek magas színvonalú neveléséhez!
Ceterum censeo: A magyar kultúrát csak a sokgyermekes családok és a HISZÜK családi életpályamodell tudja megmenteni.
A cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző szocializációkutató, társadalom-pedagógus, a MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke
