László Tamás

Vélemény és vita

A demográfiai trendforduló lehetséges kitörési pontjai III. – „mentális szempontok”

A jelenlegi családtámogatási rendszer alapvetően – nagyon helyesen – a teljesítményre épül, a munkát, a társadalmi részvételt „jutalmazza”. Ami felróható, az az, hogy szinte kizárólag a pénzre épít. Abból indul ki, hogy az a család, amelyik gyermeket vállal és nevel, ne legyen hátrányos helyzetben emiatt. Ez a szempont helyes, viszont e fókusz miatt a mentális tényezők kissé háttérbe szorulnak. Vegyük górcső alá a családok, a gyermekvállalás néhány olyan elemét, ahol a gazdasági szempontok mellett a mentális szempontok is erősek. Mint ahogyan az eddigi javaslatok, úgy a most következők is szemléletváltást igényelnek.

Ilyen téma a külföldön élő magyarság ügye. Több próbálkozás volt a külföldre távozó fiatalok hazavonzásával kapcsolatban. Az eddigieknél alaposabb kutatás szükséges a fiatalok motivációjának feltérképezéséhez a külföldre távozással, az ott maradással, illetve a hazaköltözéssel kapcsolatban. Ezt megelőzően azonban szemléletváltásra is szükség van: ki kell jelenteni, hogy a nyelveket beszélő, vállalkozó kedvű fiatalok külföldi tapasztalatszerzésére az országnak szüksége van. Éspedig nemcsak a felsőoktatásban résztvevők körére kell gondolnunk, hanem a szakmagyakorlókra is. Nemcsak az Erasmus-ösztöndíjakért kell küzdenünk (aminek a kapui, úgy tűnik, bezárulnak), illetve a befagyasztása ellensúlyozására létrehozott Pannónia Ösztöndíjprogramra gondolunk, hanem széles körben kellenek szakmagyakorlásra irányuló ösztöndíjprogramok is. A szakképzésnek erre fokozott figyelmet kell fordítani! A munka-, és az átfogó társadalmi-gazdasági tapasztalatok megszerzését érdemes kiemelt módon támogatni, ezáltal az anyaországhoz kötődés szálai nem szakadnak el!

Erre is ki kellene dolgozni egy életpályamodellt, ami a külföldre távozástól a hazatérésig tart – ez lehet a „hazatérő, külföldi tapasztalatszerző életpályamodell”. Ebben számos olyan elem munkálható ki, amiben az állam mellett a vállalkozások, a civil társadalom is részt vehetnek. A külföldön „szerencsét próbálás” a legtöbb esetben ideiglenesnek indul, csak aztán tartóssá válik, mert a visszafelé vezető út akadályozott, ezeket a gátakat kell lebontani. Ez olyan kérdés, amire összefogással, a személyes érzékenységekre való fokozott odafigyeléssel lehet megfelelő válaszokat találni, hiszen annyira átszőtt politikailag. A probléma minden elemét figyelembe vevő program kedvező eredményeket érhet el, a külföldön született gyermekekkel együtt való hazatéréssel, itteni újra letelepedéssel kapcsolatosan. A támogatásnak számos, egymással összefüggő eleme lehet, ezek nagy része nem vagy csekély anyagi forrást, inkább odafigyelést igényel. Ilyenek a folyamatos információáramlás, kapcsolattartás, munkahelyi kapcsolatok ápolása, képzés-átképzés, lakhatási támogatás a megújuló rendszeren belül, vállalkozásindítás elősegítése stb. Ettől a programtól a hazaköltözés révén az odakint született gyermekek hazatérése, újabb gyermekek születése is várható.

Végezetül egy teljességgel mentális megközelítést említünk: az önmegvalósítást szolgáló magánélettannal szemben (mellett) a közösségélettan, házasságélettan és családélettan kidolgozása és bevezetése. Egy alapvető megjegyzés: a közösségeknek, a házasságnak, a családnak is vannak életpályái, életciklusai, mindegyik sajátos törvényszerűségekkel rendelkezik (amik nincsenek benne a köztudatban). Ne tantárgyra gondoljunk, hanem inkább egy, a különböző közösségekben, civil világban, az iskolákban, szülői, nagyszülői közöségekben könnyedén használható „kézikönyvet” kellene közreadni és számtalan fórumon terjeszteni. Ez a program az említett három – a gyermekvállalás szempontjából is alapvető fontosságú – témában olyan tudással vértezné fel a társadalmat, azon belül is elsősorban a fiatal korosztályokat, ami rengeteg félelmet, tévhitet, előítéletet oszlatna el.

Ezeknek a kidolgozását úgy lehetne elkezdeni, hogy első lépésként készítsünk egy „térképet” mindazon kezdeményezésekről, amik már (egymásról mit sem tudva) léteznek, és ezekből kellene egy összeállítást készíteni. Továbbfejlesztésük, rendszerbe foglalásuk révén születhet meg a Közösségélettan, Házasságélettan, Családélettan kézikönyv-sorozat. Ettől a programtól egy mentális „felszabadulás” várható, ami szabadabbá teheti az ifjúságot a korábbi párválasztásra, házasságkötésre, gyermekvállalásra. Hatása szerintem azonnali és elementáris volna. Időt és teret kell adni a jelenleg egyre kínzóbban jelentkező ez irányú tudáshiány ledolgozásának. Egy olyan világban van erre a tudásra múlhatatlanul szükség, ahol egyre erőteljesebb és erőszakosabb támadások érik a házasságot, a családot, a férfi és női identitást (a csapból a bőrünk alá furakodó genderideológia folyik, a normalitásnak viszont kevés tere van, mert nem teremtjük meg).

Természetesen az előzőekben vázoltakon kívül még számos szempontot lehet górcső alá venni: az egészségügyi szempontokat, a terhességmegszakítások még mindig viszonylag magas számát, a családvédelem kríziseket megelőző rendszerének hiányosságait, az oktatás szerepét a házasságra, családi életre, gyermekvállalásra, -nevelésre való felkészítésben, a negatív médiakörnyezetet és a fogyasztói szemléletet ellensúlyozó lépéseket stb. Ez a háromrészes publicisztika gondolatébresztő, vitaindító, reményeink szerint cselekvésre sarkalló.

Összegzés: a demográfia alakulása bonyolult, számos összetevős függvény. A pozitív irányba történő elmozdításban éppen ezért nincsenek úgynevezett „csodafegyverek”, csak célzott és egymással is összefüggő megoldások. Ez a „célzás célzása” lényege! Célszerűnek tartjuk mindenekelőtt a gazdasági élettel kapcsolatos konjunktúraindexek mintájára a „gyermekvállalással kapcsolatos bizalmi index” kidolgozását és bevezetését.

Számos életpályamodellt kellene kidolgozni, amelyek összeérnek és átjárhatók:

– a 20–30 év közötti „fiatalok életpályamodellje” – cél a korábbi szülői otthon-elhagyás, házasság és első gyermek születése, utat engedve a további gyermekeknek;

– ehhez társul a „lakhatási életpályamodell”, ami nemcsak a fiatalok, de az idősek lakhatására is gondol, összekapcsolásuk révén a „körkörös lakhatás” valósulhat meg;

– a „női életpályamodell” a csecsemő és kisgyermekkorra vetítve – cél: az atipikus foglalkoztatás támogatása;

– a „hivatásos szülők életpályamodellje” – cél a HISZÜK mintaprogram elkezdése és kiterjesztése a három- és többgyermekes családok számára;

– az „el- és visszaköltözők életpályamodellje”, avagy „hazatérő életpályamodell” – cél: minél többen költözzenek vissza, hozzák haza a gyermekeiket, itt szülessenek a továbbiak, a szerencsét próbálásból kovácsolják ki itthon a szerencséjüket;

– a „közösség-, házasság-, családéletpályák” – cél: olyan tudás(ok) elterjesztése, ami felkészít, megerősít a házasságra, családi életre, gyermekvállalásra, vagyis támogatja a teljes élet megvalósítását; eredmény: felszabadító erő a párválasztásra és gyermekvállalásra.

Ezen életpályamodellek alapján lehet a konkrét kormányzati, önkormányzati és közösségi cselekvési terveket kidolgozni és megvalósítani.

Az előzőekben felsoroltak összességében véleményünk szerint évente a jelenlegihez képest öt-hatezer többlet gyermek születését eredményeznék. Ezzel nagyjából elérhetővé válna az MNB 2019-es célszáma: az évi 110 ezer újszülött révén a fenntartható magyar népesség. Ezt 2030-ig kellene elérni és utána minimum szinten tartani, amihez a termékenységi ráta folyamatosan 2,1-es szinten tartandó. Amennyiben ezek és a hasonló programok fennmaradnak, akkor 2030 után esetleg már nem fenntartható népességről, hanem konjunktúráról, vagyis növekedésről beszélhetünk. Ezekből szinergikus kölcsönhatásban olyan „élettervezési szándék és megvalósítás” bontakozhat ki, ami nemcsak az egyén, de az ország szempontjából is teljesebb, boldogabb életre vezet.

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő

Kapcsolódó írásaink