Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Szabadítsd fel szolgáidat

Úgy lehetett ez egykoron, hogy a római birodalomban olyan állapotok alakultak ki, hogy az értékes életre vágyók nem akartak többé rómaiak lenni. Megdöbbentő ez, hiszen a római polgárjog, a római kultúra és életstílus évszázadokig a legnagyobb kincs volt az akkor ismert világban. És mégis: a végletekig vitt élvhajhászás, a mohóság, a gonoszság és testi-lelki fertőzöttség arra késztette az embereket, hogy inkább a „barbárokhoz” álljanak. Ahogy Salvianus írta egykoron: „Inkább akarnak a rabság színe alatt szabadon élni, mint a szabadság színe alatt raboskodni”. Igaz, ez csak menekülés volt, viszont rendelkezésre állt már az eszme és a hit, amely az egykori „rómaiakat” és „barbárokat”, ha elég kitartóak voltak, eljuttatták egy újabb civilizációhoz, amelynek tartópillére a keresztény hit, vallás és egyház volt. Nagy csoda volt ez, mert így Európa népei nem rekedtek meg a „barbár” létben, fejlődhettek, volt perspektívájuk, s hamarosan megszerveződhettek, mint nemzetek is.

A „barbárok” behívását ne vegyék nagyon komolyan. Jöttek azok maguktól, de megszelídítésükhöz kellett a mese (ma úgy mondanák: ideológia) arról, hogy szívesen látott vendégek. Az óriási görög-római kultúra egyesülve a kereszténység eszméjével olyan szellemi fölényben volt, hogy ellensúlyozni tudta a barbárok fizikai-számbeli fölényét. És ebből született a „középkor” a maga réveteg hitével és szigorú viszonyaival. De ez nem jelenti azt, hogy valami csodálatos egyetértésben alakultak volna ki az új viszonyok. Jöttek mindenfelől a barbárok: pusztítottak, de egészséges életerőt is hoztak. Évszázadokig tartott a régi és új egyesülése. A kortársak siránkozhattak, hogy milyen ostobaság volt azokat, akiktől rettegtek, meglátva a kapuban egy fedél alá behívni.

Átmeneti idők voltak ezek hosszú évszázadokig. Sokféle szokás és törvény uralkodott, s a változás jól látható jele volt, amikor már nem csak a „római törvény” szerint ítéltek és rendelkeztek, hanem megjelentek más jogforrások is. Nem is beszélve Európa kiterjedt területeiről, ahol továbbra is kizárólag az erő szavát értették. Egészen döbbenetes, hogy szinte ugyanabban az időben az emberek egy része felszabadítja a rabszolgáit, hallgatva a Szentírásra: „Szabadítsd fel szolgáidat, hogy magad is szabaddá légy és minden tehertől mentesítsd magad.” Ugyanakkor mások szerződést kötnek saját maguk és családjuk, utódaik rabszolga sorba kerüléséről. Ez utóbbinak is nyilván meg volt az értelme, s már a hűbéri és jobbágyvilág felé mutat, de e félelmetes kettősség mégis nagyon tanulságos. Mint ahogy az is, hogy püspököknek rabszolgáik vannak, Róma püspöke halálos ítéletet hoz a római jog alapján, s a nép egy része az éjszakákat még mindig álom nélkül, kicsapongással és részegeskedéssel töltötte.

Átmeneti időszakban élni érdekes, de ritkán kellemes. Átmeneti időszakokban nagyon sok veszély leselkedik az emberekre, nehéz eligazodni, nehéz boldogulni. Megbomlik a társadalmi egyensúly és értékrend – sokszor a társadalmi béke is –, megbomlik magának az embernek is a lelki egyensúlya. Szilárd világnézetre, megingathatatlan hitre és erkölcsökre van szükség ahhoz, hogy ilyen időszakban ne tévesszen utat az ember. És ez a szilárd világnézet, sőt még a hit is önmaga ellen fordulhat: fanatizmussá, merevséggé, erőszakossággá, despotizmussá válhat. És akkor még ott van a képmutatás! Ahogy a krónikás lejegyzi: a hatalmaskodó szerzetesek, apátok és püspökök még a szabad lélegzetet sem akarják meghagyni, ellenben „szemérmetlen szemmel kíváncsian nézik a ruhátlan nők vízbe merülését”, azaz megkeresztelését. Főbenjáró bűn húst enni, bort inni a kolostorban, de a nagyurak asztalán véres sülthúsok és Bacchus drága ajándékai.

Az emberiség tudatába makacsul befészkelte magát, hogy fejlődünk, egyre jobbak leszünk, egyre magasabb rendű a civilizációnk. S hogy így legyen meg kell haladni, akár erőszakkal el kell távolítani az útból az előző korszak „akadályait”. Számunkra itt Közép-Európában ez a világfelfogás megbicsaklott, mert az ezt fennen hirdető marxizmus-leninizmus gyakorlati valóság volt negyven éven át. És teljesen világos volt, hogy a szocializmus a kommunista eszmével és hatalmi rendszerével nem, hogy nem az emberiség fejlődésének csúcspontja, hanem az egyik legsötétebb zsákutcája. Igaz, bennünk is ott maradt a remény, hogy egyszer majd megszabadulunk tőle és mi is eljutunk az emberiség fejlődésének csúcspontjára, a Nyugat-Európai, Észak-Amerikai parlamentáris demokráciába. Ahonnan már nincs is tovább.

Egy tulajdonosa uralma alól felszabadult római rabszolga nem csalódhatott akkorát, mint mi az európai „szabadságban”, amikor először találkozott egy frank csapattal, amely azonnal kirabolta, szolgává tette, s még le is nézte. Negyven éven át őriztük a hitünket, nemzetünket, kultúránkat, s amikor összeomlott a szocializmus boldog arccal mutattuk a „felszabadítóinknak”: látjátok, megőriztük. Hozzátok tartozunk. Újra. Sokan úgy gondolták, hogy ez a negyven év csak egy rég eltűnt barbár király uralma volt, visszatérünk Rómához, s Róma olyan lesz, mint a köztársaság fénykorában; kifinomult jogrendszerrel, renddel, jó utakkal, vízvezetékkel, vízöblítéses illemhellyel, légiókkal, művészetekkel, civilizációval. Nem jogtipró caesarok, erőszakoskodó hadurak, nagyhatalmú – mindkét nemű – ringyók, magukat hányásig zabáló herék, vérfürdőt rendező gladiátorok világa. Hiszen nekünk még valahonnan régről Mucius Scaevola tette rémlett. Seneca levelei. Marcus Aurelius elmélkedései.

Sajnos átmeneti korba csöppentünk a huszadik század végén. Amikor még élt a remény, hogy tényleg megpihenhetünk egy kicsit a történelem viszontagságai közt. Egy kicsit összeszedhetjük magunkat, pótoljuk veszteségeinket, élvezzük a szabadság és egyenjogúság áldásait. A remény még mindig él. Az már bizonyos, hogy az emberiség történelme során nem a csúcsra jutott a parlamentáris demokrácia európai és amerikai formájával. Mára valós veszély, hogy a parlamentarizmus formasággá válik. A manipuláció áldozata lesz. Szörnyű félreértés volt, hogy a liberális demokrácia az emberiség végső csúcsteljesítménye, s innen nincs is tovább történelem.

A Szovjetunió széteséséhez kötni a demokrácia végső győzelmét olyan tévedés volt, amit már hibának nevezni is túl enyhe lenne. Ebből a félreértésből fakad a modern kori civilizációnk korszakának végórája. Ennek is vannak látványos elemei. Elsősorban a jogrendszer megingása. A jog kiszolgáltatása a politikának, azaz az érdekeknek. Ennek indoklása nem érdekes. Ha egy államot súlyos retorzió érhet azért, mert a szerződésekben megfogalmazott feladatát ellátja, az teljes mértékben aláássa a nemzetközi jogrendszert. Épp így a magántulajdon elkobzása politikai alapon (erről mesélhetne nagyapáink generációja) vagy éppen az aljas cenzúra. Erőszakkal, zsarolással, pénzügyi kényszerítéssel fenn lehet tartani ezt az állapotot, de innen már nincs visszaút. Legfeljebb a bírák és tartóik kompetenciájának megkérdőjelezése. S ha van hozzá erő, mandátumuk megvonása.

Látványos elem a háború is. E mostani háborúban nehezen igazodunk ki. Valamikor, ha a tengerparton, a folyók mentén megjelentek a normannok és rabolni, ölni kezdtek, pénzzel meg lehetett győzni őket: álljanak tovább. Most, mintha azért fizetnének, hogy maradjanak, kicsit még öldököljenek, akkor több kardot meg pajzsot lehet eladni. Legjobb ebből kimaradni. Annyi bizonyos, hogy a római aranykor soha nem jön vissza már, sem a fényes lovagok, és az erényes, de szeretni nagyon tudó hölgyek kora sem; elmúlt a liberalizmus erőtől duzzadó időszaka. Valami új következik. Átmenet lesz az is, mint az emberiség egész történelme. Hogy jobb idők, vagy ne adj Isten rosszabbak következnek, rajtunk is múlik. Őrizzük tovább hitünket, nemzetünket, kultúránkat. Ha ez megmarad, nagyon rosszul nem járhatunk az átmeneti időkben sem, mert ezzel tartjuk meg a szabadságunkat. Az átmenet fejlődés, de őrzés is. Milyen szép is, hogy a keresztény zsoltárokat ma is római dallamokra éneklik a templomokban.

A szerző történész