Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Kávészünet

KÉTPERCES

J. Károly gondolt egy nagyot, s úgy döntött, hogy elmegy Kínába nyaralni. Egy hétvége elég lesz hozzá, mondta a büfés Eszternek. A nő úgy tett, mintha komolyan venné az ötletet, s szinte szenvtelen racionalitással azt felelte, hogy J. Károly azt tesz a nem létező pénzével, amit akar – ez alatt az útiköltséget értette –, és egy hétvége pontosan elég arra, hogy eredetiben is lásson egy kínai repülőteret. Aztán már indulnia is kell vissza.

J. Károly rájött, hogy képletes kijelentése valóban félreérthető, így inkább a képtelenség kategóriájába sorolható. „Csak a kínai példázatokra gondoltam – magyarázta. – Rátaláltam a keleti bölcsességekből válogató kis könyvecskére, régen volt a kezemben, azt fogom olvasgatni. Így gondoltam az utazást.”

Azt nem árulta el, hogy Karcsi, a teknőse eledelei közt találta meg a könyvet egy doboz táp és egy doboz szárított cserebogár közé préselődve, de fogalma sem volt, hogyan került oda. Biztos volt benne, hogy nem a teknős vette le a polcról. A cserebogár miatt pakolhatta rossz helyre. J. Károly a parkban gyűjtötte a rovarokat, s miután éhen haltak és kiszáradtak, berakta egy müzlis dobozba mindet.

Szórakozottsága miatt tette oda a könyvet is. Azon törte a fejét, hogy Karcsi talán a növényeket szereti jobban, J. Károly viszont nem tartotta kizártnak, hogy erősebb lesz tőle a teknős páncélja. Az ő páncéljára is ráférne némi megerősítés, egyelőre azonban nem akar bogarakat enni.

„Nekem az egyik kedvencem – mondta Eszter –, hogy aki nem gondol a távoli gondokra, ahhoz közel már a bánat. Azért a kedvencem – folytatta –, mert lehet vele vitatkozni. Az nem derül ki, hogyan gondolták a régi bölcsek. Megfontolásuk nem lehetett taktikai, mert az csak a pillanatnak szól, inkább stratégiai, de nem is történelmi, mert a történelem szerintem nem ismeri a bánatot.”

„Csak a bánatos embereket” – vetette közbe J. Károly. Nem tudni, hogy felismerte-e a politikai beszédet, amelyben nem is olyan régen (alig egy esztendő történelmi távlatokban majdnem a nullával egyenlő, feltéve, ha közben nem követnek el jóvátehetetlen hibákat) erről a három gondolkodásmódról volt szó. Aztán hozzátette, hogy „a bánat egy nagy óceán…” – de nem jutott eszébe a folytatás.

„Van egy másik kedvencem is – terelte vissza Eszter a szót Petőfitől Konfuciuszhoz –, amivel nem tudok vitatkozni. A nemes embert nem a kicsiny dolgokban lehet felismerni, de rá lehet bízni nagy dolgokat. A közönséges emberre nem lehet nagy dolgokat bízni, de fel lehet ismerni a kicsiny dolgokról.”

J. Károly törni kezdte a fejét, de csak egy kicsit, mert hamar rájött, hogy ezt nemcsak a hivatalra, például a főosztályvezetőre lehet rávetíteni, hanem a közélet minden szintjére, az Unióval és a nagyhatalmakkal bezárólag. Megint megszólalt, de utólag már nem volt benne biztos, hogy jól tette-e. – „Hiányzik a valódi párbeszéd!”

„Igaza van, kedves Károly, már ha nem egy pártra gondol – reagált Eszter. – Van erre is egy idézetem, szintén keletről. Ha nem beszélsz azzal, akivel szót lehetne érteni, veszni hagytál egy embert. Ha olyannal beszélsz, akivel nem lehet szót érteni, elvesztegetted a szavaidat. Az okos ember nem hagyja veszni az embereket, és nem vesztegeti el a szavait.”

J. Károly bólogatott, majd bevallotta, hogy ezt csak félig érti. A kérdésre, hogy melyik felét nem érti, így válaszolt: „Mi a helyzet azzal, aki nem okos, csak annak hiszi magát?” Eszter válasza előbb ez volt: „Aki okosnak hiszi magát, túl sokat beszél fölöslegesen.” Utána egy másik példázatot idézett: „Amikor a mester kijelentette, hogy nem fog többet beszélni, a tanítványok kétségbe estek. – Mi marad fenn így a sok bölcs gondolatból? A mester ezt mondta: A négy évszak megy a maga útján, és a dolgok maguktól megszületnek.”

J. Károly otthon elmagyarázta a teknősének, hogy most már el sem kell Kínába utaznia – elég volt hozzá egy kávészünet.

A szerző irodalomtörténész