Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Igazat vagy valódit?

SZOBAKATEDRA

A költő nem mindig mond igazat, de mindig az „igazat” mondja. Tehát hazudik is, meg nem is? – érkezik a paradoxon keltette csönd után az értetlenséget vagy dilemmát kifejező kérdés. Az igazság és hazugság fogalompárja helyett ezért is beszélt Frenyó Zoltán egy korábbi tanulmányában Augustinus hazugságról szóló gondolatai apropóján igazság helyett igazmondásról – az igazság ugyanis nem azonos az igazmondással. Az igazság – írja Frenyó – „metafizikai értelemben egy dolognak lényege és rendeltetése szerinti, autentikus fennállása”, ismeretelméleti-logikai értelemben korrespondencia-elv: „a dolog és a róla alkotott gondolat megegyezése”, amivel a tévedés áll szemben; a hazugság pedig „a valótlan állítása (szóval vagy magatartással) a megtévesztés szándékával”.

Szent Ágoston és Szent Jeromos (a két egyházatya) között évtizedes levelezés folyt a hazugságról a 4–5. század fordulóján, s ekkor írta Augustinus a De mendacio (A hazugságról) című könyvét. Ebben kifejtette, hogy „nem mindenki hazudik, aki téves dolgot állít, ha azt hiszi vagy véli, igaz az, amit mond”. Állítása nem bizonyul ugyan igaznak, tévedése viszont autentikus a magatartásával, és ha igyekszik elkerülni a tévedést, legközelebb ellenőrzi az igaznak vélt állítást.

Egy korábbi jegyzetemben már utaltam az Ágoston-féle hazugságtipológiára, melyben szerepel egyrészt nemcsak a szándékoltan ártó vagy a becsapás élvezetéből fakadó hazugság, de a „vallási hazugság” is önálló változatot képez, miként a „hízelgő beszéd”, illetve a „jótékony hazugság”, melynek lehetnek másokat sértő vagy nem sértő esetei. Frenyó fölhívta a figyelmet arra, hogy Augustinus egy későbbi munkájában különbséget tett a hazugság fokozatai közt: „Annak az embernek a bűne, aki azért mond hazugságot, hogy segítsen a másikon, nem olyan utálatos, mint azé, aki azért hazudik, hogy bajt okozzon a másiknak.” Ám a Contra mendacio (A hazugság ellen) című, érett korszakában keletkezett műve szerint nem létezik jogos és igazolható hazugság, mert mindegyik bűn. Így nem a mentséget, hanem a bocsánatot kell keresnünk rá, hiszen a többi bűnhöz hasonlóan ezek közt is lehet kicsi és nagy, bocsánatos és halálos.

A bevezetőben fölvetett költői igazmondásra sokat idézzük példaként Arany János Vojtina ars poeticája című 1861-ben keletkezett versét. Vojtina a korszak tipikus fűzfapoétája volt, így a cím kijelöli azt az értelmezési teret, amelyben a költői önreflexió (és a költészet általánosabb „magyarázata”), valamint az irónia (az árnyalt gúny) keveredik, a platóni világkép hierarchiája szerint rendezve el a vers által teremtett (a versben – és általában a műalkotásban – megteremtődő) világot. Arany olyan ellentétpárokat emelt ide, mint az eszme és a tapasztalat, a látszat és az igaz, a rész szerinti és az egész, a földi való és az égi tükörkép. „Győzz meg, hogy ami látszik, az való: / Akkor neved költő lesz, nem csaló” – s nem sokkal alább: „Itt a különbség: hogy e látszatot / Igaz nélkül meg nem csinálhatod. / Csakhogy nem ami rész szerint igaz, – / Olyan kell, mi egészben s mindig az.” Illetve a hosszú vers befejezéséhez közeledve: „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa: / E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít – / Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít”.

De mit kezdjünk az idézett szakaszokat megelőző részben foglalt állítással? „Mendacem oportet esse memorem” – ajánlja Arany ezt a „nem épen tisztes, de derék szabály”-t, a latin mondást áttéve magyarra is: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”? A művészi „hazugság” ugyanolyan-e, mint a morális igazmondás hiánya? Nem ugyanolyan, oldja föl a versben beszélő az ellentmondást: „Hazudni rút” – tehát a hazugság esztétikai normaszegés is, ám a költőnek a túlzásba vagy a látszatba rejtett igazságot egy magasabb törvény, a természeti vagy isteni (metafizikai, transzcendens) elv szerint kell követnie és a művében visszaadnia. Látszat csupán az ég kékje és a kéklő, messzi erdő, a csillaghullás, a szivárvány és délibáb… – „Minden hazugság, földön ami szép: / Csontváz, ijesztő a valódi kép”. Ezt a csontvázat kell felöltöztetni, „vérrel, hússal ékesíteni”, és úgy, hogy a közönség ne tudja megkülönböztetni a tettetett malacvisítást a valóditól.

„Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk” – írta József Attila a Thomas Mann üdvözlése című versében, majd’ három emberöltővel később a Vojtina ars poeticájára is reflektálva. (A kocsmai vándorköltő újraolvasói közt szerepelt egyébként például Juhász Gyula és Jékely Zoltán, Takáts Gyula, Csukás István és Tolnai Ottó is.) A látszat, a való és igaz Arany szerinti (illetve platóni) rétegződése József Attilánál szintén fölismerhető: a valódi a földivel egyezik meg, ezzel szemben az igaz a fénnyel jelzett égivel.

Az „én-költészet” (alanyi vers) ezért is szorul háttérbe, ezért dominánsabb a lírai szerepjáték (Weöresnél a próteuszi alakváltoztató és az orpheuszi lényegkereső egyaránt), s ezért érezhetjük, hogy a költő „nem mond igazat”, mondanivalóját azonban az égi (az isteni, magasabb rendű) igazság vezeti. Ha pedig ma széttekintünk szűkebb-tágabb környezetünkben – értve alatta a magán- és a közéletet egyaránt –, ez alapján is meg tudjuk különböztetni: ki a „költő”, és ki a „fűzfapoéta”.

A szerző irodalomtörténész