László Tamás

Vélemény és vita

A demográfiai trendforduló lehetséges kitörési pontjai II. – „életpályák mentén”

Az előző cikkben a demográfiát érintő eszmei, szellemi háttér megváltoztatásához szükséges szempontokat vázoltuk. Jelen cikkben néhány új elemet, modellt vázolunk a családokkal, gyermekvállalással kapcsolatosan.

Kiemelt jelentőségű kitörési pont lehetősége rejlik abban, hogy a fiatalok a jelenleginél korábban hagyják el a szülői otthont, kössenek házasságot, vállaljanak gyermeket. Ez amiatt is fontos szempont, mert a fiatalok korosztálya is egyre jobban vékonyodik. Tendenciájában – párhuzamosan az európai mintákkal – azt látjuk, hogy a fiatalság körében egyre később történik meg ez a három lényeges lépés. Ennek számos objektív és szubjektív oka van, az objektív okok között az első helyen az első lakáshoz jutás rendkívüli nehézsége áll. Ebben a helyzetben az első gyermek vállalása kitolódik, kétségessé téve további gyermekek születését.

Amennyiben viszont néhány évvel hamarabb történnének mindezek, akkor a demográfiai trendforduló érdekében évente a jelenleginél többletként akár több ezer gyermek születése volna elérhető. Cél: a szülői otthon elhagyása a 23–25, a házasságkötés a 24–27, az első gyermek vállalása a 26–28 év előtti életkorban legyen. Ehhez célzott módon át kell alakítani, illetve észszerűen ki kellene egészíteni a jelenlegi otthonteremtési támogatási rendszert. Azonnali bevezetése esetén a hatása egy-két év alatt bekövetkezhet, különösen akkor, ha felvázolunk egy „fiatalok életpályáját” a húsz- és harmincéves koruk közötti időszakra (szülői otthon elhagyása, egyedül és párban lét, majd párban egy gyermekkel), benne különös tekintettel a lakhatás kérdéseire. Fontos szempont, hogy az első lakáshoz jutás ne – kockázatos – „beleugrás” legyen a rendkívüli eladósodással járó tulajdonszerzésbe, hanem a fokozatosság elvét szem előtt tartva „belenövés” legyen a lakhatásba, a lakásbérlés különböző innovatív formáival.

Néhány ötlet az otthonteremtési támogatási rendszer átalakításához (mindegyikhez hatékonysági és fenntarthatósági modellszámítás szükséges):

a) Célzott, a fiatalok első lakhatását segítő bérlakásprogramra van szükség! Fel kell eleveníteni például az úgynevezett „fecskeház«’ programot (határozott időtartamú bérlés, munkajövedelem, kötelező takarékoskodás stb.), a bérlakások pályázataiban nagyvonalúan a fiatalok első lakhatását kell előnyben részesíteni (az önkormányzatok állami ösztönzésével), vagyis nincsen szükség nagyobb számú lakásépítésre az ifjúsági bérlakásprogramhoz, hanem a meglévő üres lakásállományt kell észszerűen rendszerbe állítani. Fontos szempont az, hogy a bérlakáshoz jutás ily módon kisebb költséggel, támogatással valósítható meg, mint a jelenlegi otthonteremtési programok, amelyek a saját lakást helyezik előtérbe.

b) Egy olyan lakástámogatási rendszert kell kialakítani, ami a bővíthetőségre, a továbblépések ösztönzésére helyezi a hangsúlyt, például nincsen szükség azonnal 50 milliós támogatásra, elegendő kevesebb, ha a továbblépés érdekében később is igénybe vehető a nagyobb lakáshoz vagy a bővítéshez szükséges támogatás.

c) A vállalkozói lakásépítésben bizonyos százalékban a fiatalok lakhatását, első lakáshoz jutását kell támogatni bérlakásként vagy „bérlízing” formában. Ez beépülhet például az ingatlanfejlesztések kapcsán az önkormányzatokkal kötött településfejlesztési megállapodások elemei közé.

d) Némiképp vissza kell szorítani a jelenleg szinte egyeduralkodó vállalkozói lakásépítést (amelynek az árfelhajtó hatása felemészti az állami támogatásokat). Az állam vegyen részt mintaprojektekkel az olcsóbb lakásépítés érdekében. Ilyen sikeres programok voltak a 20. század elején, azokról kell példát venni.

e) Új lakásépítési formák megjelenését kellene támogatni, ilyen például az úgynevezett „lakástársasági forma”, vagy a közösségi lakhatás, a co-housing különböző formái.

f) A lakásválaszték a családok életciklusához, életpályájához igazodjon, ennek érdekében ki kell dolgozni egy „lakhatási életpályát” is. Fontos szempont a lakásépítésben a tervezett bővíthetőség és a belső flexibilitás. Ilyen jellegű mintatervek szükségesek mind a családi házas, mind a társasházas formákra.

g) A lakhatásban az első lakás és az idősek lakhatása legyen a jelenleginél nagyobb arányban bérlakás (e két szegmensben a bérlakásokra helyeznénk a hangsúlyt, nem a tulajdonra), ezen túlmenően a magyar sajátosságra épülő lakástulajdonlás primátusa változatlan. Ehhez szükség volna a mostaninál nagyobb számú idősek otthoni, illetve nyugdíjasházi férőhelyre (jelenleg mintegy 75 ezer férőhely jut a két és fél millió nyugdíjasra).

h) A fiatalok első lakáshoz jutását össze kellene kapcsolni az idősek lakhatásával. Ezáltal – az állam és önkormányzat összefogása révén – a jelenleginél erősebb mobilitás jönne létre, és csíráiban megindulhat a „körkörös lakhatás” rendszere.

Szintén a „pronatalista fordulat” elérését szolgálná a nők atipikus foglakoztatásának lényeges bővítése, hathatós állami részvétellel. A hat- illetve négyórás női foglalkoztatás rengeteg időt szabadíthat fel a gyermeknevelésre (csökkentené a nők kettős terhelését, elvezethet az úgynevezett „láthatatlan munka” társadalmi megbecsülésén túl a gazdasági megbecsüléshez is. Ez a megoldás a nők 70 százalékára lehet érvényes, akik a gyermek és a munka közötti egyensúly megteremtését tartják szem előtt. Azonnali bevezetése esetén a hatás egy-két év alatt bekövetkezhet. Ez az idea évente több száz, akár több ezer, a jelenleginél több gyermek születését támogatná.

Lássunk erre is néhány példát:

a) Készüljön egy olyan „női életpályamodell”, amelyben a csecsemő és kisgyermek életkori szükségletei – elsősorban a kötődési szükséglet – határozzák meg a női foglalkoztatást (ez a gyermekvállalási időszak első három-négy évére vonatkozhat, több gyermek esetén bővülő formában).

b) Az a nő kapjon állami támogatást valamilyen formában, aki az atipikus foglalkoztatást választja, kiegészítő bérezéssel vagy egyéb, természetbeni, a gyermek ellátásához igazodó juttatással (például gyermekgondozási, -nevelési cafeteriarendszer).

c) Az a gazdasági vállalkozás kapjon állami támogatást valamilyen formában, amelyik kisgyermekes nőket atipikus formában foglalkoztat.

d) Az előző két pont esetében az összehangolás és a hatások prognosztizálása kiemelt fontosságú. Első körben ez irányú pilot-projekt kidolgozását javasoljuk.

e) Az atipikus foglalkoztatás első lépésként az állami intézményeket érintse, a rendszerbe belépő cégek, vállalkozások, az atipikus foglalkoztatás után például adókedvezményt kaphatnak (ezt bizonyos korlátok közé kell szorítani és kellő ellenőrzési mechanizmusokat kiépíteni).

A három- és többgyermekes családok számára a „hivatásos szülők életpályamodelljét” lehetne alkalmazni, amiben a főállású anya támogatása a harmadik gyermek születésekor kezdődne (az előző pontban javasolt atipikus foglalkoztatás folytatásaképpen) és az első gyermek iskoláinak elvégzésekor csökkenő mértékű, végül megszűnő javadalmazást jelentene. A Benda József és munkatársai által kidolgozott Hivatásos Szülők életpályamodell (HISZÜK) mintaprogramként való bevezetését javasoljuk olyan önkéntes családok bevonásával (pályázati rendszerben), akik részt kívánnak venni ebben a programban. Kutatások szerint arra a kérdésre, hogy részt vennének-e egy olyan programban, ahol a főállású anyaság keretein belül méltányos fizetésért lehetne otthon az anya a gyermekeivel, több mint 20 százalék válaszolt igennel. Erre már lehetne alapozni egy mintaprogramot. Javaslat: legyen társadalmi vita erről szakemberek, civil szervezetek, kormányzati szereplők bevonásával. Ennek a bevezetésétől – tovagyűrűző hatása miatt – a harmadik és többedik gyermekek megszületését lehet várni. Becslésünk szerint évente a jelenlegi csökkenő születésszámhoz képest több száz, akár ezer többletszületés várható a mintaprogram bevezetésétől és fokozatos kiterjesztésétől.

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő

Kapcsolódó írásaink