A büfés Eszter szerint totális oximoron uralkodik a magyar közállapotokon. Csak a választások utáni kedden találkoztak, mert J. Károly az emésztése miatt hétfőn beteget jelentett. (Többórás görcs és szenvedés után rátekintett az eredményre, s azt hitte, hogy kecskévé változott.) Eszter előbb ironikusra hangolta szavait, azt mondván, hogy a férfi biztosan nem tudta megemészteni az eredményt, ám az egyrészt még nem is dőlt el teljesen, másrészt arról árulkodik, hogy tíz közül három szavazót milyen könnyen át lehet verni.
Utána tette hozzá az oximoront, amelyet J. Károly nem értett, mert görögül sem tudott. Eszter sem a nyelvtudásából, hanem az irodalom előadások emlékéből táplálkozott, mert egyetemre is járt korábban, de büfés lett belőle, amely nem zárja ki, hogy sokat olvasson. Ha most járna egyetemre, bizonyára a legműveltebb diákok közé tartozna.
Az elmés és az ostoba szavak egybeolvasásából született a kifejezés, magyarázta, az oximoron tehát az egymásnak ellentmondó, az egymást kizáró fogalmakat társítja egyazon gondolati formulává. Amikor például azt mondja valaki, hogy békehaderő, vagy azt, hogy a békéért harcol, ez oximoron. A savanyúcukor és az élőhalott szintén az, meg a virtuális valóság és az objektív vélemény is.
J. Károly kezdte megérteni, hiszen ami virtuális, az nem valóságos, a vélemény pedig eleve nem lehet objektív, még akkor sem, ha valaki nagyon liberális, és a saját véleményes világnézetét mindenki számára kötelező valósággá szeretné tenni. De a magyar közállapotokra vajon hogyan kell ezt vonatkoztatni?
Eszter igyekezett röviden, lényegre törően elmagyarázni:
„A Tisza, mármint a párt, a tisztelet és szabadság rövidítéséből jött létre. No mármost! – Mély levegőt vett, hogy egyetlen szuszra kiadja magából azt a keserűséget, amelyet a megvezetett tömegek helyett érzett. – Ezt a pártot egy olyan ember személyesíti meg, akiből mind a kettő hiányzik, sőt épp az ellenkezője igaz rá. Semmi tiszteletet nem mutat a gyermekei, illetve azok édesanyja iránt, a törvényekkel és a vallási meggyőződéssel, a sajtóval és mások privát szférájával, de még a saját választóival szemben sem. Aztán hogyan képviselheti valaki a szabadságot, akinek a zsigereiben van a zsarolás, érzelmi és verbális szinten is meglehetősen agresszív, nem beszélve arról, hogy a narcisztikus viselkedésről szóló tankönyveket újabb fejezettel kell kiegészíteni! A magam módján hívő nőként teljesen felháborítónak tartom, hogy egy nőgyűlölő, vallásgyűlölő, önimádó, hazug ember ossza az észt a józansággal és a megfontoltsággal szemben! De úgy tűnik, hogy a belőle áradó gyűlölet sokakat el tudott vakítani. Most már csak arra volnék kíváncsi, hogy mikor bomlik le a pókháló a szemükről.”
J. Károlyt nem lepte meg a büfés Eszter kifakadása, inkább annak az erején csodálkozott. Mivel mostanában maga is sokat tanult a nőtől, egy régi keleti bölcs mondásával igyekezett mentegetni a bepókhálózott szemű embereket, hogy „a ravasz beszéd összezavarja az erényt”. Aztán megállapodtak abban, hogy mivel a ravaszság itt leginkább a terrorral keveredik, helyesebb ugyanannak a bölcsnek egy másik mondását idézni. „Aki még negyvenévesen is gyűlölettel teli, az már úgy is fogja végezni.” – Ez pedig nem oximoron, nem szubjektív vélemény vagy virtuális valóság, hanem évszázadok igazsága.
A szerző irodalomtörténész