Vinum vini, / Vivát, Kovini!

Százhetvenhat éve tartanak Magyarországon népképviseleti választásokat. Azelőtt csak a nemesek, városi polgárok, kiváltságos területek választhattak, összefoglaló nevükön a rendek. Hosszú idő ez a százhetvenhat év is. Igaz az ország polgárainak többsége kevés időszaktól eltekintve, úgy érezte, hogy valódi beleszólása a dolgok menetébe alig van. Sorsdöntő volt az első népképviseleti választás 1848-ban; azután az első, amely megalapozta a kiegyezés utáni időszak kormánypártjának masszív uralmát 1875-ben. A szabadelvű párt harminc éven át kormányzott, s első veresége – 1905-ben –, szintén sorsdöntőnek bizonyult. Nem azért, mert új és jobb útra léptünk volna, hanem mert a király megerőszakolva a parlamentarizmust, nyilvánvalóvá tette, hogy a kiegyezés merev rendszerén nem lehet változtatni, s ez nem csak a velünk élő nemzetiségeket vitte a rebellió felé, de magát a magyarságot is megosztotta, majd a közönybe taszította.

Nagy jelentőségűek voltak az 1920/21-es nemzetgyűlési választások nemcsak azért, mert újból a világ élvonalához csatlakoztunk a választójog tekintetében – mint 1848-ban –, hanem azért is, mert egyértelmű felhatalmazást adott a Trianonra adandó válaszok tekintetében. Nem utolsósorban azzal, hogy törvénybe foglalta a diktátumot, s támaszt nyújtott Teleki Pál, majd Bethlen István törekvéseinek, hogy ujjászervezzék az ország megmaradt harmadát. Ehhez az is kellett, hogy helyreállítsák az 1918–19-ben törvénytelenül felszámolt államformát, a királyságot, s átmeneti időre, amíg a királykérdést rendezik, kormányzót válasszanak. A helyzet úgy hozta, hogy a politikai stabilitás érdekében az 1920-as választási rendszert jelentősen átalakította már Bethlen István, így a kormánypárt megint csaknem negyedszázadon át birtokolta a nagy többséget az Országgyűlésben.

Sorsdöntőnek tűnt az 1945-ös választás, amelyen a népakarat egyértelműen kijelölte az utat, amelyen az országot látni kívánta. Nyugat-európai típusú parlamentarizmus volt ez, az emberi és politikai jogok összességének érvényesülésével, a magántulajdon túlnyomó jelenlétével, piacgazdasággal, jóléti szociális programmal. A legjobbak már akkor felvetették Magyarország semlegességét is, sajnos kevés sikerrel. Azután jött a kékcédulás hadművelet majd a „fecsegő” parlamentarizmus felszámolása. Később már választási lehetőség egyáltalán nem maradt. Pártállammá lettünk, amelyben egy párt diktatúrája érvényesült közjogi értelemben is. Vagyis a Párt irányította a politikai életet, a gazdaságot, a kultúrát, a jogszolgáltatást és minden egyebet. Rosszabb pillanataiban a magánéletet is. Ennek vetett véget a sokak által szapult rendszerváltoztatás, amely viszont 1990 óta lehetővé teszi a politikai véleményünk érvényesítését minimum egy szavazat erejéig.

Önkormányzati választásokra jóval kevesebbszer került sor, mint parlamenti voksolásra. Ez nem lehet véletlen, és éppen nem a jelentéktelenségét, hanem a fontosságát mutatják. Mert az önkormányzatiság a demokráciának éppen olyan fontos eleme, mint a parlamentarizmus. A vármegyei közgyűlések első népképviseleti megválasztására az egész országban csak a kiegyezés után került sor egy 1886-ban elfogadott törvény alapján. E szerint az országban 89 törvényhatóság – vármegye és törvényhatósági jogú város – létezett. A vármegyei törvényhatósági bizottság felét a parlamenti választójoggal rendelkezők választották, másik felét a virilisták, vagyis a legnagyobb adófizetők tették ki. Ez utóbbi „megoldás” sokféle hatással járt, természetesen lehetett mellette érvelni, de szólt ellene is jó néhány érv. A nagy adófizetők különleges helyzetét Budapesten 1920-ben megszüntették, de az egyéb városokban, községekben megmaradt, és sok feszültséget okozott.

Nem véletlen, hogy 1945 után csak Budapesten tartottak törvényhatósági választásokat. Rákosi kommunistái és Szakasits szociáldemokratái bizonyosak voltak benne, hogy elsöprő sikert aratnak, közös listán is indultak, Dolgozók Egységfrontja néven. Nagyon meglepődtek, amikor kiderült, hogy csak 42 százalékot kaptak. Nem mintha ez kevés lett volna, de ők meggyőző többségre számítottak, amely megadja az alaphangot az országos parlamenti választások előtt. Ezért aztán addig akadályozták – szovjet segítséggel – a vármegyei, városi törvényhatósági választásokat, amíg már értelmüket vesztették, és létrehozták a tanácsrendszert (1950).

A magyar állam határain túl terjeszkedő hatáskörű testület megválasztására mindössze ötödször kerül sor. Azelőtt ilyen lehetőségünk nem volt, amely nem jelenti azt, hogy ne lettünk volna – akár a mainál szorosabb – jogi vagy politikai kapcsolatban nagyobb politikai egységekkel, uram bocsá’, birodalmakkal. A bécsi udvar 1860/61-ben próbálkozott egy megoldással, amely átszervezte volna a Habsburg Birodalmat a külügy és hadügy kivételével autonóm tartományokra. A törvényhozó testület a Birodalmi Tanács lett volna, amelynek 85 magyarországi követét a 343-ból a magyar parlament választhatta volna. Ehhez jött volna még 26 követ Erdélyből és 9 Horvátországból. Ismerve a tényt, hogy a magyarság ekkor még kisebbségben volt a Kárpát-medencében – nagyjából 45 százalékot tett ki (Erdéllyel, de Horvátország nélkül) –, sejteni lehet, hogy a nagy történelmi múlttal és kultúrával rendelkező magyarság ezt a megoldást nem fogadja el. Így is lett, már csak azért is, mert Erdélyt külön tartományként kezelte a tervezet, ami egy korabeli magyarnak elfogadhatatlan volt. Néha elgondolkozom, vajon jól tették-e elődeink, hogy ragaszkodtak a negyvennyolchoz? Rövid távon sikert értek el, a dualista berendezkedésű Osztrák–Magyar Monarchia egészen más súlyt adott a magyarságnak, de hosszabb távon mégiscsak aláásta a közép-európai birodalmat, amely védelmet nyújtott német ellen és orosz ellen és a kisebb cápák ellen is. S nyújthatna ma is mindenféle birodalmi szándékokkal szemben.

Tudom én, hogy illúzió mindez, de mégis! Ha a kisszámú, de nagy ambíciójú és tehetségű csehek megtalálják a helyüket a birodalomban; ha nem hülyítik a szlovákokat, hogy ők tulajdonképpen csehek, csak ezer évig elnyomtuk őket; ha a helyzet megköveteli, hogy jobban odafigyeljünk, mi történik Erdélyben és a Partiumban, hogyan lopják ki a magyar alól a földet az Astra Egyesület román pénzével; ha valahogyan békésen meg tudunk válni – Lengyelország javára – Krakkó és Lemberg vidékétől; ha ez a Birodalmi Tanács megfékezhette volna az uralkodót, s kényszeríti, hogy hagyja a fenébe Bosznia-Hercegovinát…

Minderre nem került sor, ilyen birodalmi parlament nem jött létre, s leginkább éppen miattunk. Máskor esély sem volt ilyesmire, bár 1945-ben sokan megijedtek, hogy tagköztársaság leszünk a Szovjetunióban. Brit jelentések is szólnak erről a félelemről. Nem lettünk, de a birodalom külső gyűrűjébe csak beletuszkoltak, pedig menekültünk volna szavazócédulával és fegyverrel a kézben is. Aztán „reformokkal”, passzív rezisztenciával, menekülő forradalommal, belső emigrációval, ki mivel tudott. Választási lehetőséget nem adtak, szavazni nem volt mire.

Most választhatunk 21 európai képviselőt a 720-ból. Tudom, hogy nem egy jó arány, de ezzel a lehetőséggel is élni kell. Ragaszkodjunk hozzá, hogy ehhez a közösséghez tartozunk, s formáljuk a képünkre. Más fegyverünk nincsen, mint az az egy szavazat.

Éppen ilyen fontos, hogy 20 326 önkormányzati képviselői mandátumot is be kell töltenünk. Soknak tűnik, egy kisebb hadsereg. Éppen ezért fontos, hogy megfelelő embereket küldjünk ezekre a helyekre. A mostani plakátok nem sokat segítenek. Teljességgel nélkülözik a szellemességet. Egykoron pedig micsoda praktikák voltak! Kovinyi János idejében: „Vinum vini, / Vivát, Kovini!” Vagy Röszkey Pál korteseinek: „Voluntas Dei, / Vivát, Rőszkey!” Jó lesz odafigyelni. A választás nem szemfényvesztés, hanem jog, éppen azokkal szemben, akik „sohasem engednék magukat szavazás alá”. Uralkodni viszont nagyon is akarnának az egész világ felett mindenféle üvegpalotáikból, fallal körülvett kastélyaikból. Ne feledjük, a voks: Isten szava.

A szerző történész