Minden rossz Amerikával kezdődött, gondolta J. Károly. Gyanúját a büfés Eszternek is megemlítette. A kávé nem rossz, de az nem is Amerikából jött, tette hozzá, megfeledkezve róla, hogy éppen Eszter mesélt neki egyszer a kávé közel-keleti eredetéről, s hogy a hollandok és spanyolok vitték el Indonéziától Brazíliáig, de a franciák és a németek is kivették részüket a terjesztésből.
A kávé útját követve meg lehet rajzolni egy gyarmatosítási útvonalat. Ez hat a gondolkodásukra, amiből hiányzik a lelkifurdalás, vagy átveszi a helyét az agresszió és a kompenzáció. J. Károly azt is Esztertől tudja, hogy a kettő gyakran kiegészíti egymást. Ez is olyan „tudás” volt, amit nehezen értett, ellentétben azzal, hogy a „kell” és a „lehet” között óriási világnézeti különbség van. Mivel Amerika azt hirdette magáról, hogy a korlátlan lehetőségek hazája, és csak másokra vonatkoztatta azt, hogy „kell”, a „lehet” átszivárgott Európába is. Amerika mögött nem akart lemaradni, közben nem vette észre, hogy nem ő az igazi sakkjátékos, csak egy bármikor könnyen feláldozható gyalog.
Eszter szerint J. Károly felvetése egészen eredeti, ám felhívta a férfi figyelmét arra, hogy a „lehet” jelentése átalakult. Aki a hatalmat magának akarja, és a lehetőséget nem szolgálatként fogja fel, azt gondolja, neki mindent lehet. A szabadság jegyében foszt meg másokat szabadságától, noha a korlátok megléte és megértése jelenti a kiteljesedés útját. A hétköznapi ember kényszerré alakítja át a lehetőséget. Állandóan azt hallja, hogy „képes vagy rá!” Ez előbb frusztrálja, később belehajszolja abba, hogy önmagát zsákmányolja ki.
J. Károly megjegyezte, hogy ez rá nem így vonatkozik, mert az osztályvezető minden megnyilvánulásával azt üzeni neki, hogy „nem vagy képes rá!” Harminc év után ezért tart ugyanott, mint harminc évvel korábban, viszont volt már három osztályvezetője. Mindegyik ugyanígy viselkedett. Úgy tűnik, az osztályvezetők mind egyformák. Az elsőből igazgató lett egy multinacionális cégnél, a második a jelenlegi főosztályvezető, a mostani főnöke néhány éve jött, de biztos el akar menni valahová igazgatónak. Addig is rajta éli ki a hatalmát, mert otthon nem ő az igazgató, viszont folyton azt hallja, hogy „képes vagy rá!”
A büfés Eszter azzal vigasztalta J. Károlyt, hogy ne irigykedjen a főnökére. Már ki van égve, nem bírja sokáig, mint egy kínai villanykörte. Azért agresszív, mert depressziós, és ez hatalmi kényszerképzeteket alakít ki benne. Önmagán nem tud, így másokon kíván uralkodni, de ezzel végső soron J. Károlynak tesz jót, mert nem kergeti bele a korlátlan lehetőségek csapdájába. Olvasta valahol, hogy ezt céltalan célszerűségnek hívják. Mint egy háború, ahol a védekezőből támadó lesz, de mindkét oldalon ő áll. Azt hiszi, a másikat lövi, de önmagán ejt halálos sebet. Úgy tesz, mintha rohamozna, viszont az egyik lábát amputálták, a másikat pedig most készítik elő a műtéthez. A fejét pedig már rég elveszítette.
J. Károly előtt fölrémlett a tanítás, miszerint csupán a legbölcsebb és legostobább ember nem tud megváltozni. Ezt a megváltozásra való képtelenséget már magán is tapasztalta, de nem tudta eldönteni, vajon a bölcsek vagy az ostobák közé tartozik-e. Mikor J. Károly nekiszegezte a kérdést, Eszter sem tudott, vagy nem akart válaszolni, magában azt gondolta, hogy amíg nem feleség, ehhez nincs joga, persze a feleségnek sincs, de erről általában nem vesznek tudomást.
A férfit egyébként nem féltette attól, hogy belevetné magát a túlzott aktivitásba, mégis azt felelte neki, hogy egy kiégett emberrel nem szívesen töltené el az idejét. Ne foglalkozzon se Amerikával, se az osztályvezetővel, szemlélődjön többet, este nézzen fel a csillagos égre, vagy bámuljon meg egy fűszálat! És a hét végén el fognak menni kettesben a tópartra, ahol órákon át csak a vizet fogják nézni.
A szerző irodalomtörténész