Nemzeti ünnep

A nemzeti ünnepek szinte minden esetben értelemszerűen történetének legragyogóbb eseményeire emlékeztetik a nemzet mint közösség tagjait. Nekünk, magyaroknak, bár van két olyan győztes csatánk, amelyek a szó szoros értelmében a nemzet létét, fennmaradását alapozták meg, mi mégis két vérbe fojtott forradalom emlékét örökítjük meg két legfontosabb nemzeti ünnepünkön, március 15-én és október 23-án. A nemzet létét döntően befolyásoló 907-es pozsonyi csatának sokáig még a léte is „embargós” volt, de az 1456-os nándorfehérvári csata is elég szerény helyet foglal el a nemzet kollektív emlékezetében. (Érdemes talán kicsit eltöprengeni azon is, hogy ha a jelek szerint kicsit több mint ötszáz évenként vannak a nemzet léte szempontjából döntő fontosságú győztes csatáink, akkor éppen aktuális volna egy harmadik ilyen győzelem.).

Nagyon kényes kérdéseket vet fel persze az azzal való szembesülés, hogy ki is tartja ellenőrzése alatt egy nemzet „emlékezetpolitikai” hatalmának meghatározó pozícióit. Szóval, hogy ki határozza meg a nemzet önmagával való szellemi önazonosságának legmélyebb összefüggéseit. A „rendszerváltás” fedőnevű eseménysor, lényege csak annyi volt, hogy az előző helyett egy új „szuverenitásgazda” jelent meg színen, aki azonnal átállította az emlékezetünket is. A pozsonyi csatát nem sokkal követő meghódolásunk óta ugyanis szuverenitásunk igazi gazdája ugyanaz a „nem létező” világerő, amely látszólag nagyon eltérő álruhákban jelenik meg (például jakobinus, bolsevik, liberális globálnyik, hogy csak a közelmúltból vett példákat említsünk). A magát szocializmusnak nevező politikai kapitalizmus ugyanúgy ennek a „nem létezőnek” a konstrukciója volt, mint az ezt követő újabb kapitalizmus. Ennek belátása önmagában is nagyon kényes feladat volna, de van egy olyan mozzanata e kérdéskörnek, ami még nehezebbé teszi ezt a feladatot. És ez az, hogy az ünneppel való teljes érzelmi azonosulás csak egy, a lélek mélyében létrehozott mitológia segítségével jöhet létre.

Az ugyan önmagában még nem volna baj, hogy mitologikus elemekre épül március 15-ére vagy október 23-ára való emlékezésünk, de az már igen, hogy e mitológia felépítésében mindmáig nem vettük és nem vesszük figyelembe a nyilvánvaló „idegenkezűséget”. Márpedig nem képes szellemi önállóságra az a nemzet, amelynek nemzeti ünnepeinek mitológiai talapzatát „mások” gyártják le folyamatosan.

A Kádár-rendszer is szinte azonnal „legyártotta” hamis mitológiáját 1956-ról, de ami figyelemre méltó, hogy ennek a „publikus” változata igen beszédes címet viselt, ami így hangzott „kik voltak és mit akartak”. El kell ismerni ez a cím telitalálat, igazi profi munka, valóban mindig ez a döntő, hogy kik vagyunk és mit akarunk.

Kik vagyunk és mit akarunk itt a Kárpát medencében több, mint ezer éve? Kik voltunk és mit akartunk 1848. március 15-én és 1956. október 23-án? Saját önazonosságával és erre épülő sorsával tökéletesen tisztában levő emberi közösség, vagy egy „mások által csinált” eseménysor megvezetett bábfigurái? Sietek leszögezni, hogy a hősies áldozatvállalás erkölcsi értékéből semmit nem vonna le, ha kiderülne, hogy legalább annyira voltunk a „csináltság” áldozatai, mint az önazonosságával tisztában levő hősök, sőt éppen a hősökre való emlékezés tisztaságát segítené az ezzel való szembesülés.

Az a kaotikus „hangzavar”, amely a rendszerváltás rendszerének március 15-i és október 23-i megemlékezéseit kíséri, sajnos „természetes” következménye e szembesülés teljes elmaradásának. Ha ugyanis minden felszólaló minden alkalommal teljesen önkényesen értelmezheti a történelmi események kontextusát és „aktualizációs” üzenetét, akkor ez egyértelművé teszi, hogy a „mások” által legyártott primitív közhelyszótár obligát felmondásán kívül nincs semmi, ami az ünnepet a magyar nemzet nevű emberi közösség egészének érzelmileg átélt élményévé tenné.

A továbbiakban nem „ünneprontásként”, sőt éppen az ünnep valós üzenetének feltárásaként csak néhány olyan mozzanat, amelyet történelmi önazonosságunk visszaszerzéséért kellene mélyebben feltárnunk. 1848. március 15-e egy olyan, a globális pénzhatalmi rendszer által „csinált”, Párizsból indított, de Közép- és Kelet-Európára irányuló konstruált lázadássorozat eleme, amelynek végső célja ugyan valóban a „szabadság” volt, de egyáltalán nem abban az értelemben, ahogy azt a „márciusi ifjak” látványtechnikája sugallja. A „szabadság” ott és akkor a programozott káosz előidézését jelentette, hogy ennek nyomán a globális pénzhatalmi rendszer végre elérje igazi célját, a kelet-európai tradicionális paraszti társadalom felszámolását, ami terjeszkedésének legfőbb akadálya volt. És ezt a célját valóban el is érte, igaz, már a „kiegyezés rendszerében”, ahol az osztrák és magyar uralmi elitek abban „egyeztek ki” egymással, hogy közösen szolgáltatják ki a birodalmat a globális hatalmi rendnek.

Az is nagy dráma, hogy ott, 1848-ban nem akadt senki, aki ebből bármit megsejtett volna, látta volna, hogy ez a konstruált „szabadság” a „kiegyezésen” keresztül miként vezet nyílegyenesen Trianonhoz, de az igazi dráma, sőt tragédia az, hogy e kérdés még ma is tabu. Miként tabu az is, hogy ugyanez az erő miként „csinálta” 1956. október 23-át, majd a kádári „kiegyezést”, amelynek „reformjai” aztán nyílegyenesen vezetettek a „rendszerváltás” rejtett belső Trianonjához, nemzeti vagyonunk felének az elvesztéséhez. A felszínen egymással gyilkos háborút folytató uralmi elitek között egyvalamiben teljes az egyetértés. Abban, hogy mindez továbbra is tabu maradjon.

A szerző közgazdász